Aki ismer, mind pontosan tudja, mekkora színházbolond vagyok. A szenvedély néhány éve a Maladype Színház Figaro házassága-előadásával kezdődött, és azóta töretlenül buzog bennem. Csak a végkimerülés szélén mondok nemet egy felkínált színházjegyre, ha egy darab megtetszik, többször is megnézem, és a szobám falán egy mágneses tartón mindig tizenöt-húsz olyan előadás szórólapja sorakozik, amit látni szeretnék. A probléma csak az, hogy ha valamelyikre eljutok, rendszerint legalább két új szórólappal érkezem haza.
Mikor legutóbb otthon voltam, részt vettem az Örkény Színház és a Maladype Színház közös közönségtalálkozóján, amelyet annak apropóján rendeztek, hogy mindkét társulat a műsorára tűzte Alfred Jarry Übü király, vagy a lengyelek c. drámáját. Nagyon érdekes elemző-összehasonlító beszélgetés alakult ki, elsősorban a két rendező, Mácsai Pál és Balázs Zoltán között, de később a főbb szereplőket alakító színészek is hozzászóltak.
Ezek után különösen érdekes volt a héten elmenni a krakkói Nemzeti Régi Színház (Narodowy Stary Teatr) Übü király-előadására és utána összehasonlítani a lengyel értelmezést a korábban látott magyar változatokkal.
