Harcban a bürokráciával

Történelmi nap a mai: délelőtt leadtam az utolsó szükséges dokumentumot is a titkárságon és ezzel végeztem a bürokráciai ügyintézéssel. (Legalábbis egyelőre.) Lehet, hogy ez nem tűnik akkora hírnek, de számomra kimondhatatlan felszabadulás. Mostantól kezdve emelt fővel sétálhatok a harmadik emeleten is, és nem fog összeszorulni a torkom, mikor meglátom a Ela nénit, a titkárság (és titokban az egész angol-német szak) teljhatalmú császárnőjét a folyosó végén.

Ez így ugyan túlzásnak hangozhat, de talán ha bővebben elmagyarázom, sikerül éreztetnem, miken mentem keresztül az elmúlt bő egy évben. Vegyük tehát sorra, milyen próbákat kell kiállnia egy diáknak, ha Krakkóban szeretne egyetemre járni, de történetesen Magyarországra talált születni.

A januári felvételi elsőre egyszerűnek tűnt: mindent el lehetett intézni az interneten. Csupán be kellett szkennelni és aztán e-mailben elküldeni a szükséges dokumentumokat, vagyis az útlevelemet, az érettségimet meg az online kitöltött, majd kinyomtatott és aláírt jelentkezési lapot. Még az sem tűnt túl bonyolultnak, hogy az érettségimhez szereznem kellett egy Apostille tanúsítványt is. Elvégre nem kellett mást tennem, mint az érettségimmel beszaladni egy közbülső hitelesítésért (pecsét + aláírás) az Oktatási Hivatalba, majd bevinni a Külügyminisztériumhoz, ahol egy héten belül ráragasztották a három nyelven íródott Apostille-t, ami híven tanúsítja mindazoknak, akiknek szeme van a látásra, hogy az érettségim az utolsó aláfirkantásig olyan hiteles, hogy ahhoz kétség nem fér.

Az első zökkenőt a folyamatban az jelentette, mikor az online kitöltőrendszer nem fogadta el a magyar ékezetes betűket, viszont a felvételi iroda nem fogadta el a jelentkezési lapot, ha nem úgy szerepelt rajta a nevem, ahogy az útlevélen. A megoldás végül viszonylag egyszerűnek bizonyult: írnom kellett egy külön kérvényező e-mailt az irodának, hogy javítsák át a nevem a rendszerben, majd miután ez megtörtént, újra ki kellett nyomtatnom a lapot (immár az ékezeteimmel együtt) és aláírva-beszkennelve elküldenem.

Ezután az érettségim fordítása került terítékre. Mint kiderült, az egyetem csak az  Országos Fordító és Fordításhitelesítő Iroda (OFFI) által készített változatot fogadja el hitelesnek, én viszont nem oda vittem a papírjaimat, ugyanis az OFFI aránytalanul drága és lassú. (Innen kiszerkesztettem egy hosszú bekezdést. Maradjunk annyiban, hogy aránytalanul drága és lassú.) De nem volt más választásom, az érettségimet végül újra kellett fordíttatni. Ezt különösen szép kihívás volt úgy megoldani, hogy az érettségim (és persze az OFFI is) Budapesten volt, én meg épp Londonban. De megoldottuk, úgyhogy a jelentkezésen sikeresen túljutottam.

A felvételi procedúra hátralévő része nem volt különösebben bonyolult. Lett volna ugyan egy személyes szóbeli beszélgetés Krakkóban, de kérvényezhettem, hogy Skype-on keresztül intézzük. Előtte rettenetesen izgultam, mert akkoriban még annyira sem tudtam lengyelül, mint most, pedig jelenleg is közelebb vagyok az A1-hez mint a C2-höz. Ráadásul a „felvételi bizottság”, ami vagy négy-öt tagból állt, egy visszhangos teremben ült, jó távol a számítógéptől, hogy mind beleférjenek a képbe (mintha a családi nyaralásról hívták volna a nagyit), vagyis alig hallottam őket. De végül is sikerült valahogy megválaszolnom, amire kíváncsiak voltak, és pár héttel később megkaptam az eredményt: fölvettek.

A következő kihívás a beiratkozás volt, amit szerencsére megint lehetett online intézni: így nagyjából abból állt, hogy kinyomtattam, aláírtam, beszkenneltem és elküldtem különböző nyilatkozatokat, amikben őseim sírjára és családom becsületére megesküdtem, hogy a tanév kezdetéig (vagyis az Úr 2014. éve októberének első napjáig) személyesen leadom a titkárságon az érettségim, az érettségim fordítása, az útlevelem és a lengyelországi tartózkodási engedélyem másolatát (valamint természetesen bemutatom az eredetijüket is, hogy a hitelességük ellenőrizhető legyen), továbbá egy orvosi igazolást az egészségi állapotomról, hiteles fordítással együtt (mert már épp hiányozni kezdett az OFFI). Én mindent megígértem és a nyár folyamán össze is szedtem, amit lehetett, így mondhatni felkészülve utazhattam szeptember végén Krakkóba. Az egyetlen bökkenőt a tartózkodási engedély jelentette.

Kevesen tudják, de a három hónapnál hosszabb külföldön tartózkodást még az Európai Unión belül is jelenteni kell a helyi hatóságoknak. Tulajdonképpen nem túl bonyolult procedúra, mindössze arról kell nyilatkozni, hogy az illető miért tartózkodik az országban (tanul, dolgozik, esetleg ide házasodott), és igazolni kell, hogy van biztosítása (ehhez elég az otthon kiváltott Európai Egészségbiztosítási Kártya) és nem fog a lengyel állam segélyezésére szorulni.

Ekkor szembesültem azzal az aprósággal, hogy a hivatal kér egy hallgatói jogviszony-igazolást a tartózkodási engedélyem kiadásához, miközben én nem kerülhetek az egyetemi titkár néni szeme elé, amíg nincs meg a tartózkodási engedélyem. Circulus vitiosus. Szerencsére Ela néni nem vette nagyon szigorúan a bürokratikus követelményeket és szemrebbenés nélkül beiktatott az egyetemi polgárok közé tartózkodási engedély nélkül is, miután megígértem, hogy amint lehet, hozom, így végül tudtam igazolást vinni a hivatalnak. Utána pedig vártam, vártam, míg egyszer csak kaptam egy levelet, amiben szívélyesen a tudtomra adták: épp most tudakozódnak felőlem a Nemzetbiztonsági Hivatalnál, hogy van-e ellenem kifogásuk. Gondolom, ha terrorista lennék, ettől meg kellett volna ijednem. De nem vagyok az, úgyhogy miután kibogoztam a jogi szövegből, hogy nekem ezzel kapcsolatban semmi teendőm, vártam tovább, míg végül megkaptam az értesítést, hogy mehetek a papíromért. Szó se róla, nagyon szép kis papír, megérte rá várni.

A tartózkodási engedélyemmel aztán el kellett mennem a Krakkói Városi Tanácshoz bejelentkezni. A Tanács ügyfélszolgálata egy csodálatos egérpalota, és szerencsére a lakóhely-bejelentéseket intéző pultokhoz igazán egyszerű eljutni. Mindössze be kell menni a főbejáraton, a baloldali folyosón le az alagsorba, átvágni a forgalmi engedélyeket és egyéb autós ügyeket intézők tömegén, a hátsó lépcsőn föl az első emeletre, és ott beállni a sor végére, mert bár az épületben mindenhol máshol sorszámautomaták működnek, itt szabadon élvezhetjük a tradicionális sorban állás szépségeit. Miután sikerült a Krakkó város tanácsának tudtára adnom, hogy június végéig a városukban fogom rontani a levegőt, már szaladtam is Ela nénihez, büszkén lobogtatva a papírjaimat. Ugye akkor most már rendben vagyunk? Hát nem.

Még hátra volt az utolsó próbatétel, a nosztrifikáció, amit az első félév végéig kellett bemutatnom. Ez a dokumentum azt tanúsítja, hogy a lengyel oktatási hivatal elismeri a magyar érettségim egyenrangúságát a lengyel „maturá”-éval. (Azt hiszem, nem én vagyok az egyetlen, aki nem érti, miért akkor kérik ezt, mikor már rég fölvettek egy lengyel egyetemre, és miért nem mondjuk a beiratkozás előtt, de hát több dolgok vannak földön és egen, mintsem bölcselmünk álmodni képes, igaz-e, Horatio?) Én először azt hittem, csak tévedésből kérik tőlem, hisze Magyarország EU-tag, vagy mi a szösz, és Apostille-om is van, és egyáltalán, de mint kiderült, épp a nosztrifikáció az EU-s szabvány, és örüljek neki, hogy van Apostille-om, mert anélkül még bonyolultabb lenne. Szerencsére a krakkói konzul, akihez igazából tévedésből fordultam az üggyel,  rendkívül jófejnek bizonyult, és tulajdonképpen hatókörén kívül utánanézett, mi szükséges az ügyintézéshez, és minden tudnivalót egy e-mailben összefoglalva elküldött nekem.

Először is, a nosztrifikációhoz még az OFFI fordítása sem elég hiteles. Csak a Lengyel Igazságügyi Minisztérium által bejegyzett „fölesküdött” tolmácsokét fogadják el. Tehát az érettségimet harmadszorra is le kellett fordítani. De bár elsőre is ide hoztam volna! A néni, akit Minisztérium honlapján találtam, két villamosmegállónyira lakik a kollégiumtól. A honlapján három árfekvést tüntetett fel: „általános”, „expressz” és „szuperexpressz”. Az „általános” azt jelentette, hogy csütörtökön elvittem hozzá az érettségimet és hétfőn elhoztam a lepecsételt fordítással együtt. Elgondolkodtam: vajon mit jelentett volna a „szuperexpressz”? Ott helyben megvárhatom és addig játszhatok a macskáival? Arról nem is beszélve, hogy még a legdrágább árfekvés sem ért az OFFI közelébe.

Ezután az érettségit és a hitelesnél is hitelesebb fordítást a másolatukkal és egy kitöltött formanyomtatvánnyal együtt be kellett adnom a Kis-lengyelországi Oktatási Hivatalnak. Ez megint egy kisebb kaland volt, ugyanis mikor megérkeztem az interneten megadott címre, az épületre sok minden ki volt írva a Vajdasági Közgyűléstől kezdve a Vajdasági Geodéziai és Kartográfiai Felügyeletig, de az, amit kerestem (Małopolskie Kuratorium Oświaty), nem.

Az előtérben szintén nyoma sem volt, úgyhogy végül találomra bementem egy ügyfélszolgálatnak kinéző helyiségbe és közöltem, hogy szeretnék beadni egy nosztrifikációs kérelmet. Szerencsére legalább az ügyintéző tisztában volt vele, mi hol van, így útba tudott igazítani, és végül egy hosszú folyosón, több ajtón és egy lépcsőházon áthaladva megpillantottam az áhított feliratot. A boldogságtól még a szemem is káprázni kezdett, bár lehet, hogy csak azért éreztem így, mert a táblát sikerült egy csillár mögé kifüggeszteni.

Az Oktatási Hivatal épületrészének bal hátsó sarkában pedig végre megtaláltam azt az ügyfélszolgálatot, amit kerestem. Ismét elrebegtem, hogy nosztrifikációs kérelmet szeretnék benyújtani, mire a hölgy rögtön visszakérdezett: voltam már fönt? Ööö... hol fönt? Hát a másodikon! Menjek föl a kétszáznyolcvanhatosba és ellenőriztessem, hogy rendben vannak-e a papírjaim. Hát jó. Szerencsére legalább a lépcsőt nem kellett sokat keresni, ott volt mindjárt az ajtó előtt. És az emeleten már második próbálkozásra sikerült megtalálnom a helyes ajtót. (Mert a földszinti hölgy készséges útbaigazításából nem egészen sikerült kihámoznom, hogy dwieście osiemdziesiąt mennyi is volt az a szobaszám.) Ott viszont már egy nagyon kedves hivatalnok fogadott, rögtön át is vette a kérelmet, és nem egész két héttel később a kezemben volt az áhított nosztrifikáció, amit ma délelőtt be is mutattam Ela néninek, odaadva a másolatát is, amit ő szokása szerint akkurátusan elolvasott, majd gyöngybetűkkel ráírta, hogy „az eredetivel egyezik”, dátum, aláírás és eltette a szép vaskos mappámba a többi bürokratikus trófea közé. Én meg legyűrtem a késztetést, hogy örömömben Ela néni nyakába ugorjak – helyette inkább udvariasan elköszöntem, és kiléptem a szabadságba.

balról jobbra: magyar érettségi bizonyítvány, jelentkezési lap, kérelem a felvételi beszélgetés online lefolytatásáról, az online beiratkozáskor beadott papírok (összetűzve), hivatalos felvételi döntés, az érettségi bizonyítvány hiteles fordítása, orvosi igazolás és a hozzá csatolt hiteles fordítása, hallgatói szerződés, tartózkodási engedély, lakóhely-bejelentés igazolása, az érettségi bizonyítvány hiteles fordítása II., nosztrifikáció

Szeretném megköszönni a csodálatos családomnak és hű barátaimnak, hogy a nehéz időkben is kitartottak mellettem. A diadalt azoknak szeretném ajánlani, akik nívós irodalmi tevékenységükkel igyekeznek jóvátenni az írásbeliség bürokráciával ránk szakadt bűneit. Köszönöm.