Krakkóba megérkezett a karácsonyi hangulat. Illetve valójában már hetek óta itt van, csak eddig nem voltam hajlandó tudomást venni róla. Ma délután viszont, miután egész hétvégén a szobámban ücsörögtem arról győzködve magam, hogy semmihez sincs nagyobb kedvem, mint bölcs előrelátással januári határidejű projektfeladatokat kidolgozni, úgy éreztem, muszáj kimozdulnom, ezért besétáltam a főtérre kicsit körbenézni a karácsonyi vásárban, és ha már arra jártam, csináltam pár képet is. Telefonnal, esti fényviszonyoknál, fázós kézzel – olyanok, amilyenek.
A hangulat hamar elfogja az embert, hiszen már az Óváros utcáin is díszkivilágítás van, méghozzá mindegyiken másmilyen:
A krakkói főtér (lengyelül Rynek, vagyis Piactér) a történelmi Óváros központja. Leghangsúlyosabb épülete a Sukiennice, amit magyarul Posztóházként szoktak emlegetni. (Előtte Adam Mickiewicz romantikus költő – „a lengyelek Petőfije” – szobra áll, talapzatán allegorikus nőalak „Szerette a nemzetet” feliratú táblát tart a kezében. A főtértől nem messze egy kis cukorkaboltban lehet olyan vászontáskát kapni, amelyen Adam Mickiewicz szobra fennkölten a távolba nézve egy nagy, kerek nyalókát szorongat a kezében. Nem bírtam ellenállni neki.)
A Posztóház eredetileg – mint a neve is sejteti – szövetekre specializálódott vásárcsarnok volt. Néhány éve alaposan felújították, azóta a földszinten különböző kávézók és éttermek vannak, az emeleten a XIX. századi lengyel festészetre specializálódott galéria, alatta pedig a Krakkó történelmét bemutató Földalatti Múzeum. A belső árkádsort pedig elfoglalták a különböző szuvenírboltok:
A főtér másik ikonikus épülete a Mária-templom (Kościół Mariacki).
A legenda szerint az építését két testvér vállalta el, és úgy döntöttek, versenyeznek, melyikük tud szebb és magasabb tornyot építeni. Az egyikük viszont annyival jobban haladt, hogy a másik féltékenységében megölte, így a torony építése félbemaradt – ezért olyan alacsony és dísztelen. Az életben maradt testvér befejezte a sajátját, de gyötörte a lelkiismeret-furdalás, ezért végül az elkészült torony tetejéről a mélybe vetette magát.
A templom belsejében egyébként Európa egyik legszebb gótikus faragott szárnyasoltára látható. Sajnos ha az ember igazán közel akar jutni hozzá, belépőt kell fizetni, de megéri, mert tényleg gyönyörű (ezt a képet még egy pár évvel ezelőtti utunkon csináltam):
Nagy testvére mellett szerény kis kápolnának tűnik a Szent Adalbert-templom (lengyelül Kościół Świętego Wojciecha), ahol gyakran tartanak kamarakoncerteket – például ma este is volt egy.
Szent Adalbert X. századi hittérítő és vértanú volt, a mai napig ő Lengyelország egyik leginkább tisztelt szentje, bár a kultusza mostanra eltörpülni látszik II. János Pálé mellett.
A Sukiennice másik oldalán áll a kicsit elhagyatott városháza-torony. Még ki sincs rendesen világítva.
Az eredeti épületet még az 1300-as években kezdték el építeni, a későbbi századokban újra és újra átalakították, azonban miután Krakkó az Osztrák Császárság fennhatósága alá került, elbontották, csak a torony maradt meg belőle. Most, ha jól tudom, elsősorban kilátóként működik (legalábbis néha látok lelkes turistákat integetni a fölső erkélyről), a pincéjében pedig a krakkói Népszínház egyik kamaraterme található.
Szintén hozzátartoznak a Rynek látképéhez a lovas hintók, amelyekkel az Óvárosban és környékén lehet kocsikázni.
A hideg megérkeztével kicsit csökkent a népszerűségük, de azért így is akadnak lelkes turisták, akik úgy érzik, így majd igazán megtapasztalnak valamit a város légköréből. Megsúgom, a városra egyáltalán nem jellemző, hogy emberek lovaskocsival járnak, szóval nem tudom, valójában mit éreznek át ilyenkor, de hogy az ülésen keresztül minden egyes macskakövet megtapasztalhatnak, az egészen biztos.
A krakkói karácsonyi vásár, azt hiszem, nagy általánosságban nem igazán különbözik más városok karácsonyi vásárától. Lehet kapni vicces vésetű fakanalat, szőrös fülessapkát, nagy, kerek nyalókát (Adam Mickiewicznek sajnos nem adtak), ezerféle fülbevalót, nyakláncot és egyéb ékszert, sőt, még magyar lángost és kürtőskalácsot is:
Azért persze árulnak pár jellegzetes lengyel dolgot is. Az egyik a karhosszúságú kenyérszeletekre kent darált hússal kevert zsír, azaz a smalec (bizony, a zsíros kenyér mégsem magyar kuriózum).
Koleszterinszegény, rostban gazdag fogás. Szoktak még tenni rá szeletelt savanyú uborkát is, mert a zöldség az ugye egészséges.
A másik jellegzetesen lengyel, sőt dél-lengyel, egészen pontosan tátrai étel az oscypek, vagyis a füstölt juhsajt. Lehet kapni nagyobb, általában orsó alakú tömbökben, amiknek a felületét mintásra préselik, és kétharapásnyi darabokban, grillezve, vörösáfonyaszósszal.
Én már kóstoltam, és csak ajánlani tudom mindenkinek. Meg úgy általában a lengyel konyhát is, de erről majd máskor.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése