Újrakezdés(ek)

Üdv mindenkinek! Elkezdődött egy újabb tanév, én pedig újra jelentkezem, immár Pécsről. Mivel az életemben sok minden változott, úgy döntöttem, a blogot is hozzáigazítom: megváltoztatom a most már okafogyott Krakowianka nevet, eltüntetem a háttérből integető Tadeusz Kościuszkót, és a könnyebb átláthatóság érdekében elkezdek címkéket írni a bejegyzésekhez.
Következzen tehát az első „Pécs” megjelölésű poszt!


Talán kezdem azzal, milyen vargabetűk után keveredtem én épp ide.
Gimnáziumban nagyon hosszú ideig nem tudtam, mi leszek, ha nagy leszek. Alapvetően két irány érdekelt: az egyik az idegennyelvek, a másik a pszichológia volt. Végül az első mellett döntöttem, elsősorban egy, a strasbourgi Európa Parlamentben tett látogatásnak a hatására, mikor megláttam a tanácsteremben a tolmácsok számára fenntartott helyeket a falon húzódó ablak mögött, ami úgy nézett ki, mint egy elegáns, fekete üvegszalag.

(forrás: wikipedia.org)

Így aztán az ELTE bölcsészkarán kötöttem ki német szakon. Nem szeretnék róla túlságosan részletekbe menően értekezni, röviden összefoglalva életem leggyászosabb szemesztere volt. Én azt szeretem, ha a tanulás szellemi kihívást jelent, ha valamennyire leterhel – ehhez képest a Germanisztikai Intézetben öt, azaz 5 darab tantárgyam volt, ebből egy tömbösített, kettőre pedig nem volt kötelező bejárni. Novemberre már az életkedvem is elment. Így aztán mikor karácsony környékén a fülembe jutott, hogy Londonban dolgozó nagynéném egy ismerőse babysittert keres fél évre, nem töprengtem sokáig, jelentkeztem.
Januártól júliusig dolgoztam Londonban, de visszatekintve inkább vakációnak érzem ezt az időszakot. A nagynénémnél laktam, vagyis volt körülöttem egy darabka otthon; a munka nem esett nehezemre, sőt a kisbaba gondozása szinte nosztalgikus élmény volt, hiszen az én kistestvéreim már elkövették azt a szemtelenséget, hogy felnőttek; szabadidőmben pedig lubickoltam a város kínálta lehetőségekben. Jártam múzeumba, voltam moziban, párszor még színházba is eljutottam – néztem például előadást a Globe-ban állóhelyről –,

az angol színházakban szünetben fagylaltot szokás enni – az lóg bele a kép alsó felébe

elkirándultam pár közeli városba – Oxfordba, Canterburybe –, és egy-egy hétvégére meglátogattam a Walesben tanuló volt osztálytársamat. Az ELTÉ-hez képest igazi felüdülés volt. Időközben pedig beadtam a jelentkezésemet a krakkói Jagelló egyetemre anglisztika és német nyelv szakra, ahová némi bürokráciai szélmalomharc és egy skype-os interjú után föl is vettek.
Így aztán tavaly ősszel Krakkóban kezdtem a tanévet. Elsőre kissé elveszettnek éreztem magam egy idegen városban, teljesen egyedül, de lassanként sikerült beilleszkednem. Az egyetem is tetszett: az órák sokkal nívósabbak voltak, mint az ELTÉ-n, és a csoporttársaimmal is jobban megtaláltam a hangot. Viszont úgy karácsony táján már elkezdett bennem ébredezni a kétely, hogy biztosan jó helyen vagyok-e. Továbbra is érdekeltek az idegen nyelvek, élveztem, hogy az angolt, a németet és a lengyelt egyszerre gyakorolhatom, de egyre kevésbé tűnt csábítónak a tolmácsolás vagy a műfordítás. Úgy éreztem, csak munka lenne, nem hivatás. Végül arra jutottam, hogy bár boldogan tanulnék akár tizenegynéhány évig is nyelveket, egyetem után nem velük akarok foglalkozni. Ezért beadtam a jelentkezésemet itthon a Pécsi Tudományegyetem pszichológia szakára, és június végén búcsút intettem Krakkónak.
Most pedig itt vagyok Pécsett, túl a kollégiumi beköltözésen, a beiratkozáson és az első órákon. Az idegenbe költözés ezúttal nem viselt meg különösebben – persze hozzá kell szoknom az új környezethez, de szerencsére jó néhány ismerősöm akad Pécsett, és azt hiszem, összességében már gyakorlott újrakezdőnek számítok. Egyelőre úgy érzem, ez a hely pontosan az, amit szerettem volna. Az előadások nagy része érdekesnek vagy legalábbis hasznosnak tűnik, a tanárok és a csoporttársak rokonszenvesek, és az egyetemi életben több olyan területet is találtam, amikbe szívesen belefolynék – ilyen például a Pécsibölcsész nevű kari újság írása vagy a PSZIESZTA pszichológiai programsorozat szervezése. Itt tehát nem fogok unatkozni, mint az ELTÉ-n, és azzal foglalkozhatok, amivel igazán szeretnék. Szóval kifejezetten derűlátó vagyok.
És a Jakabhegyi kollégium is sokkal kényelmesebb, mint a Piast volt (http://nemcsaknezek.blogspot.hu/2015/02/a-kiralyi-rezidencia.html), de erről majd máskor.