Most múlik pontosan

Ma utazom el Krakkóból.

Kilenc hónapnyi itt lakás után eléggé nehezemre esik itt hagyni ezt a várost, különösen azzal a tudattal, hogy a közeljövőben nem is térek vissza – szeptembertől Magyarországon tanulok majd. Úgy döntöttem, búcsúzóul megkísérlem összefoglalni, milyen is úgy általában Krakkóban lakni.

Krakkó címere

Hallottam egyszer egy mondást: „Varsó Lengyelország fővárosa, Krakkó pedig a lengyeleké.” Ez elég jól leírja Krakkó helyzetét: közigazgatási szempontból nem olyan jelentős, mint Varsó – csupán a Kis-Lengyelország (Małopolska) nevű vajdaság (województwo: nagyjából a „megye” lengyel megfelelője) központja –, történelem, kulturális örökség és programok terén viszont legalábbis egyenrangú vele. A belvárost az UNESCO a Világörökség részévé nyilvánította, Krakkó egésze pedig megkapta az „Irodalom Városa” (City of Literature) címet is. Igazán nem nehéz itt kulturális programot találni: a rengeteg múzeum, színház és koncerthelyszín mellett szinte mindig van valahol valamilyen fesztivál is, például a független filmes OFF Camera, a „Városünnep” (Święto Miasta) vagy most épp a Zsidó Kultúra Fesztiválja (Festiwal Kultury Żydowskiej).

Mikor néhány éve először jártam Krakkóban, még turistaként, teljesen elbűvölt a város hangulata. Nagyon tetszettek például a szinte minden sarkon megtalálható obwarzanek-árusok. Az obwarzanek egy karika formájúra csavart péksütemény – a családom nemes egyszerűséggel „kerek perecnek” nevezte el. Leggyakrabban sós, sajtos, szezámos vagy mákos változatait árulják, de létezik kicsit sötétebb tésztájú „sokmagvas” verzió is. Eleinte azt hittem, hogy elsősorban a turistáknak árulják őket, de amióta itt lakom, tudom, hogy a helyi lakosok is szívesen vásárolnak belőle, ha épp nem volt alkalmuk otthon reggelizni. Időközben még azt is megfigyeltem, hogy az árusok különböző stratégiákat követnek: van, aki szépen, típusok szerint oszlopokba rendezi az áruját:

és van, aki átláthatatlannak tűnő rendetlenségből halássza elő a kívánt fajtát:

Sőt, olyanok is akadnak, akik elöl felépítenek egy szabályos oszlopokból álló falat, mögötte viszont hagyják eluralkodni a káoszt…

Ősz óta itt élve persze megismertem a város kevésbé reprezentatív oldalát is. Például szembesültem vele, hogy a belváros azért olyan ragyogó tiszta, mert minden hajnalban kis elektromos söprőgépek zümmögnek végig rajta.

A többi városrész viszont nem részesül ebben a luxusban, és ennek megfelelően is néz ki.

A másik dolog, amit meg kellett tudnom, hogy Krakkó Európa egyik legszennyezettebb levegőjű városa, mert egy völgyben fekszik és emiatt nehezen járja át a szél. Ez elsőre nagyon meglepett, hiszen a rengeteg zöld terület nem éppen ezt sugallja, de utólag már könnyen észrevettem az erre utaló jeleket: például hogy szélcsendes napokon enyhén lilásszürke árnyalatú az ég a belváros fölött, vagy hogy a kollégiumi szobámban olyan gyorsan ülepszik le a szálló por, hogy naponta törölgethetem a polcokat.

De ezek a felfedezések, bár árnyalták a városról alkotott képemet, nem igazán rontottak rajta. Továbbra is úgy gondolom, hogy Krakkó egy barátságos, jó hangulatú, emberi léptékű hely. Ez utóbbi azt is jelenti, hogy még felfogható méretű: nagyjából 760 000 lakosa van és a legfontosabb helyek rendszerint sétatávolságra fekszenek egymástól. Ha pedig mégis messzebbre kell utazni, rendelkezésre áll az elsőrangú tömegközlekedés. A belváros környékén számtalan villamosvonal fut. A legtöbbjükön szép, modern szerelvények közlekednek:

Ez az új, egyelőre (ideiglenes festéssel) próbajáraton lévő modell a „Tramino” fantázianévre hallgat...

Kicsit kijjebb már gyakoribbak az öregebb villamosok

és a buszok is. A tömegközlekedés összes járműve a város zászlójának a színeit viseli,

vagyis kék vagy kék-fehér – nem is tudom, hogyan tudják így megkülönböztetni a buszokat a villamosoktól...

A menetrend budapesti szemmel nézve elég ritkás, sok járat csúcsidőben sem közlekedik tizenöt percnél gyakrabban, emiatt a járművek is sokszor kényelmetlenül tömöttek. Viszont a jegyrendszer elég praktikus: a vonaljegyek nem egy utazásra szólnak, hanem húsz vagy negyven percre, nem túlzottan drágák és létezik belőlük 50%-os kedvezményes változat is pl. diákoknak. Ráadásul minden járművön van automata (és úgy hetven százalékuk működik is...), ahol felár nélkül lehet jegyet váltani.

A villamosmegállókban elektromos kijelzőn olvasható, mikor milyen járat érkezik és hová tart:

A kijelzőnek semmi baja nem volt, csak a fotón néz ki ilyen furán…

Az a sárga gomb az oszlopon pedig nem csak dekoráció: folyamatosan kattogó hangot ad ki, ha pedig valaki megnyomja, egy géphang fölolvassa az épp a kijelzőn látható feliratokat. És nem ez az egyetlen dolog, amivel Krakkó a vakok és gyengén látók életét megkönnyíti. A gyalogoslámpák például sok kereszteződésben hangjelzést is adnak (néhol például egy férfihang ismételgeti, hogy „światło czerwone, proszę czekać”, vagyis „a lámpa piros, kérem várjon”). Egyes helyeken az autósokat is külön figyelmeztetik, hogy óvatosan közlekedjenek:

A belvárosban pedig minden nevezetességnél található egy tapogatható makett lengyel és angol nyelvű felirattal – Braille-írással is.

A makettek természetesen a tökéletesen látó gyerekeket (és felnőtteket) is vonzzák

Nem tudom pontosan, hogy honnan ered ez a kiemelt figyelmesség – lehet, hogy egy megnyert pályázatból, de az is lehet, hogy egyszerűen csak a város vezetőinek természetéből –, mindenesetre nekem nagyon rokonszenves. Csak úgy mint Krakkó számos más jellegzetessége: a rengeteg rendi öltözéket viselő apáca, szerzetes és pap az utcákon, az itt élők kedélyes türelme a külföldi turistákkal szemben, a számtalan kis butik, bolt, kifőzde és pékség, a természetesség, amivel a városlakók nap mint nap elhaladnak a több száz éves épületek mellett… nagyon hosszan tudnám még sorolni.

Egy szó mint száz, megszerettem Krakkót és sajnálom itt hagyni. És akkor még nem is említettem az itt szerzett barátokat, akik nagyon sokat tettek azért, hogy ne gyötörjön annyira a honvágy, és hogy az elutazásom után majd visszakívánkozzak ide. Nem kételkedem benne, hogy valamikor még visszatérek Krakkóba – hogy mikor és milyen hosszú időre, még nem tudom. Egyelőre csak azt látom, hogy most máshol a helyem, úgyhogy mennem kell.