A vizsgaidőszak margójára

A múlt héten a pedagógia írásbelivel nálunk is beköszöntött a vizsgaidőszak. Elsőre talán furcsának tűnhet, hogy itt ilyen későn kezdődik, de mint azt már említettem, a lengyel tanév kicsit máshogyan szerveződik, mint a magyar. És mivel a pedagógia vizsgáról inkább nem értekeznék bővebben, (amit tudtam, leírtam, amit nem tudtam, ahelyett meg írtam olyat, amit legalább tudni véltem,) vegyük szemügyre egy kicsit alaposabban az életet a Jagelló Egyetemen. (Elvégre mi mást csináljon az ember vizsgaidőszakban, mint blogoljon.)

forrás: wikipedia.pl

A tanév október elsején kezdődik a Szent Anna-templomban mondott misével, majd az egyetem vezetőinek ünnepélyes átvonulásával az Audytorium Maximumba, ahol az évnyitót tartják.

Az első félévben csak karácsonytól vízkeresztig van szünet, ettől eltekintve megszakítás nélkül folyik a tanítás január végéig. Ekkor következik egy bő hétnyi vizsgaidőszak, aztán egy hét szünet, majd egy hét a pótvizsgákra. (Vagyis aki nem bukik semmiből, annak rögtön két szabad hete is lesz. Mint mikor a kiránduláson azok pihenhetnek a legtöbbet, akik először érnek a táborozóhelyre, nem pedig azok, akik kimerülten hátul kullognak. A világ igazságtalan.) Utána kezdődik a második félév, amit szintén csak egy szünet szakít meg, a húsvéti, és június közepén ér véget. Az év végi vizsgaidőszak valamivel hosszabb: két hétig tart, aki pedig megbukik, annak az egész nyár a rendelkezésére áll, hogy pótolja, amit kell, mert a javítóvizsgákra csak szeptember második felében kerül sor, közvetlenül az új tanév kezdete előtt.

Ez tehát azt jelenti, hogy a lengyel vizsgaidőszak kevésbé maratoni, mint a magyar, viszont sokkal sűrűbb, főleg azoknak, akik szeretik a tanulnivalókat az utolsó pillanatra hagyni. Ilyenkor természetesen az interneten is nyüzsögnek a vizsgákkal kapcsolatos poénok – ezt a filmet például a műegyetemisták készítették:

(A videó ugyan lengyelül van, de be lehet hozzá kapcsolni angol feliratot.)

A szorgalmi időszak viszont nagyjából ugyanúgy néz ki, mint bárhol máshol: vannak előadások és gyakorlatok, projektek és beadandók, jó és rossz jegyek… a lengyel osztályozás skálája az iskolákban egytől hatig terjed (a hatos a legjobb, az egyes a legrosszabb), az egyetemeken viszont csak kettőtől ötig: a kettes a bukás, a hármas az „elégséges”, a négyes a „jó”, az ötös a „nagyon jó”, valamint ezek mellett hivatalosan is léteznek átmeneti jegyek, vagyis egy év végi vizsgán is lehet 3,5-öt vagy 4,5-öt kapni.

A gyakorlati órákról általában egy vagy legfeljebb két alkalommal lehet indoklás nélkül hiányozni, a továbbiakról orvosi igazolást kell mutatni a tanárnak, vagy megegyezni a pótlás valamilyen formájában, például egy beadandóban, különben a diák akár meg is bukhat az adott tantárgyból. Szerencsére a legtöbb tanár elég rugalmas, főleg azokkal, akik egy másik szakot is végeznek vagy dolgoznak az egyetemre járás mellett. Némelyikük pedig egyáltalán nem ellenőrzi, ki jár be az órájára – ami előbb-utóbb rekordalacsony részvételi arányt eredményez.

A tanári kar összetétele vegyes, mint valószínűleg mindenhol a világon: vannak rokonszenves és ellenszenves emberek, jó és rossz tanárok, és ezek különböző kombinációi. Van, aki remek humorral fölfegyverkezve tűri, hogy a diákok a füle hallatára zúzzák porrá az összes létező nyelvtani szabályt – azokat is, amiket épp az imént magyarázott el. Van, aki azt hiszi, lehetséges jófejségnek álcázni azt, hogy fogalma sincs róla, mit fogunk csinálni a jövő heti órán, nem hogy arról, hová akar eljutni a kurzus végére. Van, aki Don Quijotét megszégyenítő konoksággal nem hajlandó tudomásul venni, hogy a diákok nem a viccein nevetnek, hanem őrajta. Van, aki olyan halkan motyog, mintha magában beszélne, és az embernek nagyon hamar az a kínos érzése támad, hogy a jelenléte a teremben tulajdonképpen csak zavaró tényező. Egyszóval vannak, akikre mindenki emlékezni fog, és vannak, akiket jobb gyorsan elfelejteni.

Az épületről már meséltem ezt-azt. A Jagelló Egyetem angol és német nyelvi szakjait épp ezen a nyáron készülnek áttelepíteni egyetlen nagy, újonnan felhúzott épületbe a belvárostól nem messze. Ez többek között azt jelenti, hogy a jelenlegi öreg épületben már szinte semmit nem tartanak karban, de én azért örültem, hogy én még ide járhattam, ebbe majdhogynem otthonos kis házba a belváros egyik macskaköves mellékutcájában, félúton a főtér és a krakkói vár között. Persze a központi fekvésnek megvolt a hátránya, a hallásértés feladatok közben az ablak alatt szinte biztosan elhaladt egy turistacsoport megafonos idegenvezetővel vagy eltrappolt egy lovaskocsi a Wawel felé, esetleg megszólalt egy utcazenész tangóharmonikája, de mindez eltörpült amellett, hogy két óra között ki tudtam ülni a belváros körüli Planty parkba vagy a főtérre, az Adam Mickiewicz-szobor (becenevén „Adaś”, vagyis „Ádámka”) tövébe. Számomra már ez is hozzátartozik a város alaphangulatához, amit nagyon megszerettem ez alatt az egy év alatt. De erről majd máskor.