A komfortzónán túl

Ez is egy korábbi (szeptemberi) írásom, de láttam, hogy a héten épp játszani fogják ezt a darabot (http://momkult.hu/esemeny/kislanyom-anne-frank-budapest-tancszinhaz-ntsz/), úgyhogy jöjjön egy kis programajánló, ha valakinek esetleg üres a csütörtök estéje.

(forrás: nemzetitancszinhaz.hu)

Mikor Pécsre költözésem után nem sokkal megnéztem a Táncfesztivál plakátját, a „Kislányom, Anne Frank” című darab leírásában egy ismerős név ötlött a szemembe: Gálffi Lászlóé. Egy pillanatra meghökkentem. Nagy rajongója vagyok a színháznak, de elsősorban a prózai ágának és őt is onnan ismertem. Nehezen tudtam elképzelni, mit kereshet vajon a Nemzeti Táncszínház produkciójában. Azonban a meglepetésem hamar átcsapott kíváncsiságba. Ha ő kilép a komfortzónájából, én miért ne tenném?
Így aztán az előadás kezdetét jelző csengő ott talált a Pécsi Nemzeti Színház nézőterén, egy dél-afrikai hölggyel beszélgetve, akinek történetesen mellém szólt a jegye. Kíváncsi vagyok, ő hogy élte meg a darabot, ahol a beszédnek legalább annyi szerep jutott, mint a mozgásnak.
Gálffi László ugyanis nem távolodott olyan messze a szokásos terepétől, mint gondoltam. Ő alakította Anne Frank édesapját, Ottót, aki a családból egyedüliként túlélve a koncentrációs tábort visszatér Amszterdamba, ahol a háború éveiben a családjával és pár ismerőssel egy irodaépület rejtett részén, a „Hátsó Traktusban” bujkált. Itt kerül a kezébe Anne naplója, amit némi vívódás után elolvas.
A darab elején egyértelműen a szövegen van a hangsúly, egészen pontosan a magányosan hazatérő Otto monológján. Aztán az apa elkezdi olvasni a naplót és a szót átveszi Anne, akinek megelevenedő emlékével együtt a táncosok is megjelennek. Eleinte az volt az érzésem, hogy szinte csak illusztrálják a szöveget, így erősítve a hatását – mondhatni a hátukra veszik, mint az áramlat a hajót, de hamarosan kiderült, hogy ha nem is „a víz az úr”, de mindenképpen egyenrangú partnere a felolvasott naplónak. A tánc néha egy-egy betét erejéig önállósul, de legtöbbször a beszéd és a mozgás együtt keltik életre az amszterdami utcák hangulatát és a Hátsó Traktus légkörét. Néha „összeér” a két szál, például mikor az Annét megjelenítő táncosnő Otto vállára hajtja a fejét – számomra ez volt az egyik legmeghatóbb pillanat.
A modern táncban nem vagyok jártas, így a koreográfiát és a táncosokat nem igazán tudom minősíteni, csak a laikus csodálatát tudom kifejezni. Főleg a táncosok teljesítménye nyűgözött le: olyan könnyedén és gördülékenyen mozogtak, hogy a nézésük közben eszembe sem jutott, milyen megerőltető lehet például megpördíteni egymást vagy fölemelkedni egy kicsavart térdelő pozícióból. Csak a háborús időket idéző pasztell színű jelmezeken terjedő izzadságfoltok és egy-egy ugrás hangos dobbanása juttatta az eszembe, hogy ezek is emberek, akik erőlködnek, fáradnak és súlyuk van.
A darabnak a szövegesség ellenére nem igazán volt dramaturgiai íve, így a befejezése is elég váratlan volt – Otto egyszerre elsírta magát és a felolvasás véget ért. Erre legfeljebb valamilyen kifürkészhetetlen lélektani küszöb adhat magyarázatot… De a darab így is el tud varázsolni egy időre és talán lesz, akinek ez segít átérezni, milyen lehetett kamaszlánynak lenni egy szűkös, de mégis bizonytalan, fenyegetésekkel teli világban.