Pokol egy porszemben

Ez is egy régebbi írás, és már gondolkodtam rajta, mikor vegyem elő. Úgy döntöttem, a Golden Globe megfelel, nem várok az Oscarig…

Ez még egy cannes-i kép (forrás: couchpotato.com)

Mikor megláttam a „Saul fia” első előzetesét, egyetlen épkézláb gondolat jutott az eszembe: „Ez a film nem azt akarja, hogy én jól érezzem magam.”

És mikor szeptemberben hosszas halogatás után megnéztem, a sejtésem nagyjából be is igazolódott.

A filmet valószínűleg senkinek sem kell külön bemutatnom: mikor Nemes László rendező májusban megnyerte vele a cannes-i fesztivál nagydíját, rengeteg cikk jelent meg róla neves filmesek elejtett félmondatait elemezve és további díjak esélyeit latolgatva. A hírlavina aztán lassan elcsöndesedett és mi magunkra maradtunk a kérdéssel: na de milyen a film?

Legtöbben rendhagyó Holokauszt-feldolgozásként emlegetik, ami meg is állja a helyét. Egy eddig nem látott nézőpontból mutatja be az eseményeket: belülről. A rendező nem monumentalitásra törekedett. A film középpontjában a címben is szereplő Saul áll, őt követjük mindenhová, mondhatni a válla fölül nézzük azt, amit ő, mintha magunk is egy lennénk a táborban örvénylő emberek közül. Így például nem látjuk a kivégzettek tömegeit, csak azt a néhány halottat, akiket a Sonderkommando (az őrök segítségére kijelölt rabok különítménye) tagjaként Saulnak kell a krematóriumhoz cipelnie. A mindenki által ismert események többnyire a látószögünkön kívül történnek, csak hangokból és homályos, fókuszon kívül eső foltokból következtethetünk rájuk. Ezt sokszor elég fárasztónak bizonyul követni, de a szemszög elég valószerűen ábrázolja, milyen érzés lehetett a valóságban ebben a kaotikus, különféle nyelveken kiáltozó, közben mégis célszerűen szervezett tömegben mozogni. Összességében nem nevezném sokkolónak, de eléggé nyomasztó hangulatot áraszt a film. Engem viszont az a zsenialitás fogott meg igazán, hogy egy emberen keresztül mutatja be az egész tábor életét és légkörét, mint a tudós, aki egy porszemből vezeti le az egész világegyetemet.

A cselekményt alaposabban szemügyre véve találhatunk benne olyan elemeket is, amik a Holokausztnál egyetemesebben is értelmezhetők. Az eseményeket a címben szereplő fiú indítja el: a gázkamra egyik áldozata, akiben Saul a fiára ismer, és mindent megtesz azért, hogy megmentse a krematóriumtól és tisztességes temetést rendezzen neki. Ez a cél szinte a rögeszméjévé válik. Konok elszántsága láttán fölmerülhet a kérdés: valójában miért küzd ilyen kétségbeesetten? Mit lát a holttestben? A saját cserbenhagyott fiát vagy valami többet: magát a túlélést, a reményt, a egérutat a pokolból? Megéri-e egy ilyen szimbólum kedvéért veszélybe sodorni saját magát és a társait is?

A Sault alakító Röhrig Géza ugyan nem profi színész, de hűen és átélhetően játssza a saját belső világába zárkózott főszereplőt, aki eszelős makacssággal kapaszkodik abba az egy dologba, amiben célt, értelmet vél találni. Érdekes ellentétet képez vele Molnár Levente Ábrahámja, aki végig a praktikum talaján marad és minden energiáját az igazi kiút, a szökés megszervezésére fordítja. A szereplőgárda maradéka hitelesen soknemzetiségű: a magyarok mellett több lengyel és német színész is feltűnik. Megjelenésük azonban inkább csak színesíti a képet, hiszen a történet Saulra és a maga vállalta küldetésére fókuszál.

Mint az az eddigiekből egyértelműen kitűnik, a „Saul fia” nem egy nyáresti randevúra való könnyű  szórakozás. Viszont ha valaki nem fél kitenni magát a nyomasztó hangulatnak és érdekli egy hiteles kép a közelmúlt történelmének erről a nehezen ábrázolható szeletéről vagy szívesen gondolkodik el a látottak mélyén meghúzódó motívumokról – esetleg mindkettő –, annak mindenképpen merem ajánlani.