Ez a bejegyzés eredetileg két hasonló témájú előadás összehasonlítása lett volna: az egyik a Liliomfi, amit a Budaörsi Latinovits Színházban (és néha az Ódry Színpadon) játszanak, a másik A helység kalapácsa, ami a Janus Egyetemi Színház (röviden JESZ) produkciója. Viszont miután mindkettőt megnéztem, megállapítottam, hogy kicsit igazságtalan lenne összehasonlítani egy egyetemi színjátszós előadást egy olyannal, ahol a legfiatalabb szereplők is negyedik éve edződnek a Színművészeti Egyetemen, úgyhogy inkább nem ezen lesz a hangsúly. Bár azért akad egy-két érdekes párhuzam.
A Janus Egyetemi Színházat 1996-ban alapította Mikuli János és Tóth András Ernő, akik azóta is vezetik. A társulat részben a Pécsi Tudományegyetem hallgatóiból, részben idősebb színészekből áll, akik azonban szinte kivétel nélkül nem hivatásos színészek. Mikor Pécs elnyerte az Európai Kulturális Főváros címet és a Zsolnay-negyedet felújították, a színház végre profi termeket is kapott – bár ez azt is jelenti, hogy a címe egyszerűen „Zsolnay Kulturális Negyed”-re módosult, vagyis komoly kutatómunkába került kideríteni, hogy a több háztömböt felölelő, számos múzeumnak, kiállítótérnek és egy egész egyetemi karnak otthont adó területen belül pontosan hová is kellene mennünk, ha nem akarunk a zuhogó esőben tévelyegve lekésni A helység kalapácsáról.
 |
| (forrás: jesz.pte.hu) |
Ez a darab nem pusztán a Petőfi-költemény színpadra vitele, hanem egy kerettörténetet is magába foglal, amelyben az ifjú Petrovics Sándor egy vándortársulathoz csatlakozik és próbálni kezdi velük új darabját, A helység kalapácsát. Így a kötelező olvasmány és érettségi tétel fogyasztható feldolgozása mellett (a mögöttünk ülő gimnazisták esetében valószínűleg ez volt a fő szempont) a társulat életét, gondjait is bemutatja. A legnagyobb problémájuk persze a megélhetés, közvetlenül utána pedig a színészek becsvágya következik, röviden: ki mennyiért és milyen szerepre hajlandó leszerződni. Emellett azonban előkerül sok más is: az idősödő színésznő rivalizációja a fiatallal, akinek nem csak ezzel kell megküzdenie, hanem kollégái folyamatos udvarlásával is. Némelyik jelenet elég egyértelműen rímel a magyar színház mai helyzetére is: például a színészek és a kritikusok korántsem felhőtlen viszonya („Ha kritikusok nem lennének, a tejszínes tormamártást utálnám a legjobban a világon.”), vagy az, hogy a társulat tagjai elégedetlenek azzal, hogy vidéken dolgoznak, és valójában mind Pestre, vagy legalábbis Kolozsvárra vágynak. És mikor a darabbéli Petőfinek egy kiadói szerződés formájában lehetősége adódik, hogy otthagyja a vándorszínészéletet, gondolkodás nélkül meg is teszi, épp csak egy búcsúverset juttat el a faképnél hagyott társulathoz:
A Budaörsön játszott Liliomfiban szintén központi kérdés a vándorszínészet, de itt a szereplőket nem riasztják el a várható nehézségek – csak annyit kérnek, „hagyják őket játszani”.
 |
| (forrás: fidelio.hu) |
Ez a kijelentés azért hangzik különösen jól a darabban, mivel a szereplők nagy része vagy tavaly diplomázott a Színművészeti Egyetemen (Vecsei H. Miklós, aki a játszott szerepe mellett a darab átírásán is dolgozott, és a rendező, ifjabb Vidnyánszky Attila), vagy idén diplomázik (Szabó Sebestyén László, Böröndi Bence, Dóra Béla), vagy jövőre fog diplomázni (Kiss Andrea, Rujder Vivien, Gyöngyösi Zoltán, Figeczky Bence). És az előadás alapján úgy tűnik, komolyan is gondolják. A darab két és fél óra folyamatos pörgés, ami elsőre tűnhet kaotikusnak is, de a nézőnek hamarosan feltűnik, hogy ifj. Vidnyánszky Attila rendezése valójában nagyon is gondosan koreografált káosz. Minden félmondatnak megvan a maga helye, és pontosan ott is kell elhangzania, különben az egész megakad – ez pedig a színészeken múlik, akik ki is tesznek magukért, így minden poén kellően nagyot csattan.
Mert hát az első dolog, ami az ember eszébe jut erről az előadásról, az az, hogy vicces. A poénok olyan sebességgel követik egymást, hogy a végén nehezünkre esik külön-külön fölidézni őket. Van köztük egyszerű helyzetkomikum, abszurd, szójáték, kiszólás, és bennfentes színházi poén is (Kata barátnőmmel például elgondolkodtunk rajta, vajon a közönség mekkora része tudja, mi az az Ascher-cukorka – bár végül is az sem baj, ha nem ismerik, fél perc múlva már úgyis máson nevetnek majd).
Egy másik fontos elem a zene, Kovács Adrián szerzeménye, amit az előadás után még sokáig nem bírtam kiverni a fejemből (szemben A helység kalapácsa betétdalaival, amik közül azt az egyet tudom úgy-ahogy visszaidézni, amit az előadás előtt várakozva kétszer-háromszor végighallgattunk a még csukott ajtók mögül – valószínűleg az utolsó felújítópróbák fültanúiként). Ha Stuber Andrea valóban megalapítja a színházi nézők szakszervezetét, fölvétetem a követeléseik közé, hogy az olyan előadásoknak, amelyekben fülbemászó dalok szerepelnek, kötelező legyen feltüntetni a szöveget a színlapon. Tarthatatlan állapot, hogy a szegény néző hazafelé csak addig jut, hogy „Szegény teát-ris-ta… hm-hm-hm-hm-hm-hm...”
A darab legfőbb konfliktusa a reménybeli teátristák és az ezt megakadályozni akaró „öregek” között feszül. Az előadás három idősebb szereplője más-más módon hátráltatja a fiatalokat: Szilvai professzor egyszerűen rendetlenségnek tekinti az egész színházasdit, Kamilla kisasszony ugyan vágyik a színpadra, de mikor megérti, hogy hiába, dühében a neveltjét, Mariskát sem engedné érvényesülni, az idősebb Schwartz pedig először nem hajlandó átlátni a színpadi játékszabályokat, utána pedig visszaél velük. Végül azonban mind kudarcot vallanak – mi pedig megnyugodva mehetünk haza: ha a fiatalokon múlik, van jövője a színháznak.
Katával pedig azt is megállapítottuk, hogy ha a Budaörsi Latinovits Színházban továbbra is ilyen jó előadások lesznek, előbb-utóbb kénytelenek leszünk környéki buszbérletet venni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése