Könyv/színház

Két meghatározó hobbim van: az olvasás és a színházba járás. Az a szerencse, hogy kiválóan kiegészítik egymást, sőt néha egyenesen kereszteződnek: vannak előadások, amikre úgy jutottam el, hogy a darab elolvasása tett kíváncsivá, és vannak könyvek, melyekre úgy találtam rá, hogy előbb a feldolgozásukat láttam színpadon.

Ennek a kölcsönhatásnak köszönhető, hogy az idei nyaram nagy részét Thomas Mann József és testvérei című tetralógiájával töltöttem, amelynek színpadi feldolgozását még tavasszal láttam az Örkény Színház városmajori vendégeskedése alatt.

(forrás: Facebook)

Régen éreztem azt színházi előadás után, hogy ezt bármikor újra megnézném, akár most azonnal is (na jó, egy kávészünet után). Úgy ültem végig szűk öt órát egy kényelmetlen műanyag kagylószékben, hogy egy pillanatát sem untam. Sodort a történet izgalma – pedig Jákob és József hányattatásait már rég ismertem, még az általános iskolai hittantanárom végtelenül szórakoztató óráiról –, magával ragadtak a sokszor csak jelzésszerűen, szimbolikusan lejátszódó események, és a végén, mikor megérkezett a hír Jákobhoz József csodálatos megkerüléséről, libabőrös lettem.

Ezek után szilárdan elhatároztam, hogy a könyvet is elolvasom valamikor, amire kiváló alkalmat nyújtott, hogy július elején megműtötték a lábamat, úgyhogy egy hónapig nem is nagyon tudtam mást csinálni, mint ülni és olvasni. Így hát belevágtam. A kötet, amely a József és testvérei mind a négy könyvét magába foglalta (I. Jákób történetei, II. Az ifjú József, III. József Egyiptomban, IV. József, a kenyéradó), megközelítette az ezerhétszáz oldalt. Ha olvasás közben nem támasztottam le, a kezem percek alatt elfáradt.

Féltáv

Hogy mit lehetett egy pár oldalas bibliai történetről ennyit írni? Mindent. Ezt majdhogynem szó szerint kell érteni. Az események minden apró mozzanatáról, a szereplők tudatos és nem tudatos hátsó gondolatairól, érzelmeik dinamikájáról is értesülünk. Emellett rengeteget megtudunk a körülményekről: a népekről, történelmükről, kultúrájukról, a helyszínekről… Egy ponton elkezdtem sajnálni, hogy a könyvnek nincs térképmelléklete, ahol nyomon lehetne követni az utazások vonalát a sokszor több különböző néven emlegetett városokon keresztül. A nyelvezet is sokat segít az ókori légkör megteremtésében: a veretes, költői megfogalmazások gyakran juttatták eszembe az Ószövetség sorait vagy a történelemkönyvben olvasott egyiptomi szövegforrásokat.

De ami igazán elbűvölt, az az átfogó, mindent összefüggésekben látó szemlélet, aminek segítségével Thomas Mann nyomon követi bizonyos motívumok (például halál és feltámadás, elveszés és megkerülés) ismétlődését a történelemben és legendákban, átadódásukat a népek és vallások között. Sőt, maga is játszik velük – József bukásai és felemelkedései például egyértelműen rímelnek Jézus későbbi szenvedéstörténetére. Ennél azonban sokkal homályosabb utalásokat is tesz, amiket valószínűleg csak az érthet meg teljes gazdagságukban, aki beható ismeretekkel rendelkezik az ókori Közel-Kelet és Egyiptom mitológiáiról. Olvasás közben néha úgy éreztem magam, mint mikor egy kisgyerek a felnőttek beszélgetését hallgatja: nem tudtam mindent követni, de már az a kevés is, amit felfogtam, lenyűgözött, és büszke voltam rá, hogy megértettem.

A könyv emellett tele van filozófiai eszmefuttatásokkal is az idő természetéről, Isten és ember kapcsolatáról, égi és alvilági jelenségek egységéről, az individuum és az ismétlődő szerepkörök viszonyáról, férfiak és nők dinamikájáról… sőt, néha magáról a történetmesélésről is.

Érdekes, hogy régebben kifejezetten utáltam az olyan könyveket, amiben az elbeszélőnek bármilyen egyénisége volt – az egyes szám első személyben írt regényekről nem is beszélve. Azt hiszem, akkoriban még jobban érdekelt a cselekmény, mint a hangulat vagy egy sajátos hangvétel, tehát az elbeszélőtől csak azt vártam el, hogy minél hatékonyabban, lehetőleg fölösleges körítés nélkül mondja el szépen elejétől a végéig, mi történt. Ne utalgasson előre vagy vissza, ne bonyolódjon mindenféle zavaros elmélkedésbe, ne kacsintgasson kifelé, meséljen és kész. Aztán – úgy tűnik – szépen lassan megváltozott ez a preferenciám, mert az utóbbi időben már azok a könyvek tudnak leginkább lekötni, amiket erősen meghatároz az elbeszélő egyéni hangja.

Ez az újdonság Darvasi László A könnymutatványosok legendája című regénye kapcsán tűnt fel először. Minő véletlen, erre a könyvre is egy színházi előadás kapcsán figyeltem föl: a Színház- és Filmművészeti Egyetem színpadán, az Ódry-n láttam az Adieu Paure Carneval címet viselő „koncertszínházi” darabot.

(forrás: Facebook)

A könnymutatványosok legendájából vett részletek a Vents D'Est együttes Ballada az éneklő tengerhez című albumába illeszkedtek bele, amelyet élőben adott elő egy csupán az előadás kedvéért összeálló zenekar. Az este (inkább éjszaka, mivel az Ódry-n megszokott módon fél tizenegykor kezdődött) akkora élmény volt, hogy utána nem csak a zenéjét hallgattam rongyosra, hanem megszereztem a prózai részek eredetijét, Darvasi László regényét is.

(forrás: libri.hu)

A könyv első mondata többes szám első személyben fogalmazva rögtön közösséget teremt elbeszélő és olvasó között: „Elmosódott férfiarcot látunk, amelyre ezüstport szitál az idő.” Egy pillanatra elhúztam a számat, felötlött bennem, hogy ez nem az én műfajom, de aztán szerencsére felülkerekedett a kíváncsiság.

A történet a török hódoltság idején játszódik és több, szeszélyesen összeérő és eltávolodó szálon fut. A közös motívum bennük a titokzatos mutatványosok kocsija, oldalán a nagy, kék könnycseppel, ami hol itt, hol ott bukkan föl, közvetlenül vagy közvetve megbolygatja egy kicsit az eseményeket, aztán eltűnik. Különös testvériség köti össze azokat a szereplőket, akik már utaztak rajta.

Nagyon szeretem az olyan történeteket, amelyeknek sok cselekményszála fokozatosan fonódik egyetlen összefüggő egésszé. (Ha más is szereti őket, annak a könnymutatványosok mellett tudom ajánlani Daniel Kehlmann Hírnév, illetve Tóth Krisztina Pixel című könyvét.) Biztos a mindent analizáló és értelmező világlátásom teszi, hogy ennyire feldob, mikor a kirakós utolsó darabja is a helyére kerül és összeáll a kép. De most ezt az örömöt szinte túlszárnyalta a felfedezés, hogy mekkora élvezetet jelenthet egy önmagában is szórakoztató elbeszélő, ahogy néha szerető elnézéssel, néha finom iróniával kommentálja a szereplők tetteit és érzéseit. (A felháborodásukat kísérő „Piha! Vakuljon meg a világ!” felkiáltását néha magam is használnám, csak attól tartok, nem értené senki.) Így aztán A könnymutatványosok legendája óta hátrány helyett előnyként veszem számba, mikor egy könyv ajánlójában az egyéni elbeszélői stílus is szerepel.

Érdekes adalék, hogy mind Thomas Manntól, mind Darvasi Lászlótól olvastam más könyveket is, de egyik sem tudott annyira megfogni, mint a József és testvérei vagy A könnymutatványosok legendája. Nem tudták felülmúlni könyv és színház együttes erejét.

Nem bírom ki, hogy befejezésképpen ne említsek meg még pár példát a velem előfordult „kölcsönhatásokra”:

Stanisław Lem Solaris-át szintén egy Ódry Színpadon látott egyetemi előadás után olvastam el, titkon azt remélve, hogy a könyv kevesebb kérdést hagy nyitva, mint a színpadi változat. (Hát nem.) Rubin Eszter Barhesz című könyvét is azután vettem kézbe, hogy az Olvasás Éjszakáján Csákányi Eszter tolmácsolásában meghallgathattam.

A Szputnyik Társulat egyik utolsó előadására, a Heilbronni Katicára is úgy mentem el, hogy már papíron elbűvölt a darab, a Nemzeti Színház Cyrano de Bergerac-jára szintén. Az ifjabb Vidnyánszky Attila rendezte III. Richárdnál pedig egyenesen jól jött, hogy már korábban olvastam a drámát: így legalább el tudtam magyarázni a szerepösszevonások és meghúzott jelenetek közepette összezavarodott barátaimnak, ki kicsoda, kivel van, és – legfőképp – ki ellen.

Sőt olyan is előfordult már, hogy a színházi előadást ugyan nem láttam, de eszembe juttatta, hogy az alapjául szolgáló könyvet tulajdonképpen már rég el akartam olvasni: így rágtam át magam A bádogdobon Günter Grass-tól a Katona József Színház bemutatójának hírére, és így került a kezembe idén nyáron Závada Pál Egy piaci nap című könyve, amit jövő tavasszal visznek színpadra a Radnóti Színházban. Izgatottan várom.