Nem szeretem a keddeket. Hülye az órarendem. Meg az órák egy része is. Úgyhogy inkább nem is róluk írok, hanem arról, tulajdonképpen hogy is kerültem én ide.
Négy éve kezdtem el lengyelül tanulni. Azóta sokszor, sokan kérdezték, hogy miért. És én még mindig nem tudom. Legalábbis nem pontosan.
Mindig is érdekeltek az idegennyelvek. Mikor elkezdtem a lengyelt, már vagy tíz éve tanultam németül és egy éve angolul, mindkettő jól ment (főleg az angol a német után), mindkettőt szerettem – de ebből még mindig nem következik, hogy belekezdjek egy újabba.
Akkortájt apa gyakran ment különböző üzleti utakra, többek között Lengyelországban is többször járt, és mindig azt mesélte, hogy a lengyelek kedvesek, vendégszeretőek, rokonszenvesek – de ez még mindig nem indok arra, hogy az ember nekiálljon megtanulni a nyelvüket.
Én magam életemben nem jártam még Lengyelországban, nem találkoztam lengyel emberrel, nem hallottam a nyelvet – tizenhat évesen mégis fogtam magam, megkerestem a budapesti Lengyel Intézet honlapját, kiválasztottam egy kezdő tanfolyamot és beiratkoztam. És tessék, hova vezetett.
Az Intézetet mindenkinek tudom ajánlani: jó a légkör, lelkesek a tanárok, és amit egy nyelvtanfolyamon meg lehet tanítani, azt megtanítják. Mindennek ellenére én eleinte úgy éreztem, sehogyan sem haladok, főleg ahhoz képest, amilyen könnyen ment az angol az iskolában. Azóta persze már jobban megbarátkoztam vele, és a kezdeti nehézségeket is elkönyveltem annak, hogy egyszerűen nem találkoztam korábban szláv nyelvvel, így minden szabály és szerkezet újdonság volt.
A lengyellel kapcsolatban aki csak hallja, megjegyzi, milyen fura hangzása van. Valóban: sok benne a lágy hangzó, és ettől úgy hallatszik, mint valami gyerekes selypegés. Ráadásul ha elég gyorsan és monotonan beszélik, (ahogy a legtöbb lengyel teszi,) a szavak határait sem nagyon lehet kivenni. Leírva meg még ijesztőbbnek hat, mert még akkor is rengeteg mássalhangzó torlódik egymásra, ha az ember tudja, hogy az y-t magánhangzónak ejtik (valahova az „i” és az „ü” közé félútra célozva). A lengyelek persze büszkék a nyelvük kiejthetetlenségére. Egyszer például a fülem hallatára próbálták megtanítani egy ERASMUS-os török diáknak, hogy „w Szczebrzeszynie chrząszcz brzmi w trzcinie”. Ez egy nyelvtörő, ami mindössze annyit jelent, hogy „egy Lublintól nem messze fekvő kis településen bogár hallatszik a nádban”, viszont körülbelül úgy hangzik, hogy „v scsebzsesinye hzsonscs bzsmi v tzscsinye”. Azoknak, akik most megpróbálták kimondani, gratulálok az elszántságukhoz. A versike amúgy annyira népszerű, hogy Szczebrzeszynben még szobra is van. (kép: polskaniezwykla.pl)
A nyelv valódi nehézsége számomra azonban a nyelvtan. Akik tanultak oroszul, bizonyára ismerik az érzést, amikor egy egyszerű mondat összeállításához is hatféle dolgot kell egyeztetni: a főnevet az ige vonzatával (figyelembe véve a főnév nemét, számát és azt, hogy az utolsó mássalhangzó kemény, lágy vagy funkcionálisan lágy), a melléknevet a főnév nemével, számával és esetével, az igét az alany számával és személyével, bizonyos esetekben a nemével is... és akkor még az olyan apró ínyencségekről nem is esett szó, mint hogy bizonyos számnevek birtokos esetet vonzanak, hogy a hímnemű személyt jelentő főnevek többes száma a rendhagyónál is rendhagyóbb, és hogy a felszólító módnál legegyszerűbb a „próba, szerencse” elvére hagyatkozni. Én, a precíz analitikus, aki nem szeret nyelvtani hibákat ejteni, minden összerakott mondat után úgy érzem, mintha oda-vissza átúsztam volna a Visztulát. Egy levegővel.
Szerencsére a lengyeleket egyáltalán nem zavarja, hogy voltaképpen élve megnyúzom a nyelvüket. Sőt, a legtöbben nagyon jó érzékkel javítanak bele a mondanivalómba: épp csak akkor, ha végképp elakadok, épp csak azt, amiből komoly félreértés adódhatna, épp csak annyit, hogy még meg tudjam jegyezni... összességében épp csak annyira, hogy ne érezzem idegesítő szőrszálhasogatásnak. És közben folyamatosan bókolnak és bátorítanak. Nem véletlenül állnak kedves nép hírében. De erről majd máskor.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése