Újabb hosszú hétvége – ezúttal az ittenieknek, szombattól keddig. November 11. ugyanis a lengyel függetlenség ünnepe, mert 1918-ban ezen a napon kiáltották ki a független Lengyelországot 123 évnyi szétszakítottság után.
 |
| A környező nagyhatalmak három ütemben "vonták védelmük alá" a lengyel területeket (A térkép forrása: germanhistorydocs.ghi-dc.org) |
Ez az ország egyik legnagyobb nemzeti ünnepe. Mindenfelé megemlékezéseket tartanak, a házakra kitűzik a lengyel zászlót.
 |
| Az egyetemet is fellobogózták (A kép forrása: Facebook) |
Persze Lengyelország történetében nem ez a felosztás volt az egyetlen „viharosabb” időszak. Más közép-európai országokhoz hasonlóan a lengyeleken is többször átbotlottak a nyugatra vagy épp keletre tartó hadseregek, és ez a botlás általában nem a hadseregeknek fájt (jobban). A lengyelek sorsa ilyen szempontból nagyon hasonló a magyarokéhoz, csak mondjuk törökből kevesebb jutott nekik, oroszból több.
Így aztán nem meglepő, hogy a mentalitásuk is sokban hasonlít a miénkhez. (FIGYELEM! A bejegyzés innentől szubjektív benyomások általánosításaiból áll! Mindenkinek szíve joga egyet nem érteni.) Például sokukat hallottam meglehetősen pesszimistán beszélni a politikáról, az ország sorsáról vagy a maguk jövőjéről. Viszont a borúlátásuk egy cseppet sem akadályozza őket abban, hogy másokkal kedvesek legyenek. És itt nem csak a nyelvükkel küszködő külföldivel (vagyis velem) szemben tanúsított viselkedésükre gondolok, hanem például arra, amit a krakkói tömegközlekedésben látok nap mint nap: hogy ha egy idősebb utas száll föl, az ajtóhoz legközelebb ülő ember általában reflexszerűen átadja a helyét. (Az autós közlekedésben már nem ennyire előzékenyek...)
Egy másik szembetűnő jelenség az itteniek erős vallásossága. Lengyelország közismerten Európa legkatolikusabb országa. És ez nem csak olyan külsőségekben mutatkozik meg, hogy minden második utcában van egy templom, vagy hogy sokkal több út és tér van szentekről elnevezve, vagy hogy teljesen megszokott dolog az utcákon akár csoportosan sétálgató papokat, szerzeteseket és apácákat látni, vagy hogy minden szuvenírboltban kapható II. János Pál pápás képeslap (Krakkóban különösen, hiszen ide több szállal is kötődött), vagy hogy ünnepnapokon minden bolt zárva tart. Én például akkor csodálkoztam rá először, mikor az egyik órán ismerkedős játékként mindenkinek le kellett rajzolni magáról öt-hat dolgot, ami számára igazán fontos – és a csoport több mint felének köztük volt a hit. (És ha már itt tartunk, általában a család is.) Az már persze puszta spekuláció, hogy ez vajon mennyire függ össze a fentebb említett kedvességükkel...
Az elméleti megfigyelések mellett persze egy csomó érdekes apróság is eszembe jut, ha valaki fölteszi a „Na és milyenek a lengyelek?” kérdést. Például az, hogy egyetemistatársaim láthatóan szívesen öltözködnek csinosan, hogy azt ne mondjam elegánsan a hétköznapokra is. Persze nem mindenki ízlése esik egybe az enyémmel, és vannak olyanok is, akiket láthatóan nem túlzottan foglalkoztat a megjelenésük, de a tendencia akkor is ez.
Feltűnt még az is, mennyivel több itt a dohányos, mint Magyarországon. A legtöbb boltban lehet cigarettát kapni, és számos elektromos cigaretta-szaküzletet is láttam már. A szabályok is enyhébbek, például a buszmegállókban sem tilos a dohányzás. És az általános hozzáállás is sokkal kevésbé elítélő. Sőt. Életemben először (és másodszor is) itt kérdezték meg tőlem, hogy „És te miért nem dohányzol?” Tessék?! Azt hittem, ezt nem kell külön indokolni...
És ha már ilyen témáknál járunk, a lengyelek alkoholból is szépen fogyasztanak. Elsősorban sört és vodkát isznak, utóbbit sokszor gyümölcslével vagy egyes esetekben tejjel. A bor viszont nem népszerű, valószínűleg egyszerűen azért, mert ennyire északon már nemigen terem meg a szőlő. Viszont azt is meg kell hagyni, hogy általában elég jól is bírják az ivást. Mindössze kissé zajosak lesznek tőle. Főleg a műegyetemisták. Meg néha elkezdenek énekelni. Éjfél után. De erről majd máskor.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése