Kultúr(?)sokk

Néhány hete Linka, a globspot.hu krakkói tudósítója a következő témát dobta föl a „Krakkói Magyarok” csoportban Facebookon: „A következő cikkemet a kultúrsokkról szeretném megírni, amihez a Ti ötleteiteket is várom. Mi ért titeket a legnagyobb meglepetésként a Lengyelországba költözés után?” A bejegyzéshez rengetegen szóltak hozzá, napokig érkeztek az újabb adalékok a lengyelek furcsa vagy kellemetlen szokásairól – mintha hirtelen mindenkiből ömleni kezdtek volna a felgyülemlett benyomások.

Pár napja aztán kikerült az internetre Linka kész cikke: http://globspot.hu/muvelodj/kultursokk-a-lengyelek-furcsasagairol/, benne a kultúrsokk tudományos hátterével, néhány tipikusan lengyel jelenség magyarázatával és persze egy kis ízelítővel a facebookos közösségben végzett gyűjtésből. („S.” én vagyok.) Ebből az apropóból úgy gondoltam, összeszedem egy kicsit részletesebben a saját sokkoló tapasztalataimat is. (Ez most egy kicsit negatívabb hangvételű poszt lesz, de ígérem, hogy a következő virágokról és báránykákról fog szólni.)

A cikkben szereplő beosztás szerint én valahol a második és a harmadik szakasz között járok valahol a beilleszkedésben: a rózsaszín köd már rég eloszlott, előfordul, hogy honvágyam van, keresem az itteni magyarok társaságát (és persze tartom a kapcsolatot az otthoniakkal), de a legtöbb szokással már megbékéltem, és ha nem is rajongok értük, de legalább értem őket.

De vegyük csak szépen sorra (a cikkben szereplő hozzászólások logikáját követve), mikbe kell beletörődnie annak, aki Lengyelországban akar élni:

A kávé:

Nem állítom, hogy Krakkóban lehetetlen jó kávét kapni, de pontosan tudni kell, hol keresse az ember. Szerencsére én inkább teát szoktam inni, és azt is magam csinálom. Viszont ami a Nescafé módjára forró vízbe szórt őrölt kávét illeti, valóban elterjedt gyakorlat, a szobatársam is ilyet szokott magának „főzni”.

A lengyel konyhának más sajátosságai is akadnak, nem is feltétlenül negatívak, de erről majd máskor.

Filmek:

Szerencsére nem kényszerülök rá, hogy lengyel tévét nézzek, de láttam már, és így meggyőződhettem róla, hogy tényleg igaz: itt nem a szinkron az általános, hanem a hangalámondás. Vagyis halkan megy az eredeti hang, fölötte pedig egy „lektor” olvassa monoton hangon a lefordított szöveget. A sokat ócsárolt, de az esetek többségében azért jó minőségű szinkronon nevelkedett magyarok számára egyszerűen felfoghatatlan jelenség.

A közlekedési morál:

A lengyelek autóvezetési stílusára és a forgalomszervezésre eddig minden Krakkóba látogató családtag és ismerős tett megjegyzést. Nem is véletlenül. A lengyel sofőrök gyorsak, vakmerőek és nincsenek különösebben tekintettel a forgalom többi résztvevőjére. Az indexet nem nagyon használják, és a ráutaló magatartás sem az erősségük. Például a zebrákhoz közelítve nem szoktak lassítani, hogy a járda szélén álló gyalogos láthassa, átengedik. Ezt én eleinte úgy vettem, hogy nem akarnak megállni – viszont ilyenkor általában mikor már egészen közel értek, hirtelen lelassítottak, és szemrehányóan néztek rám a volán fölött, amiért a tétovázásommal feltartottam őket. Pedig csupán a sebességükből nem arra következtettem, hogy átengednének. Mostanra már megedződtem: hacsak nincs túl közel az autó, lelépek a járdáról, és halkan imádkozom, míg átérek a túloldalra.

A forgalomszervezés sem könnyíti meg a közlekedők dolgát. Például számomra abszurdnak tűnik az ötlet, hogy a kis ívben jobbra kanyarodókat sok esetben piros lámpánál is átengedik – miközben a zebrán keresztben zöld van.

Vagyis ha a középső sávban az első autó kicsit előrébb áll és kitakarja az érkező gyalogost, a jobbra kanyarodó sofőr pedig inkább a járdaszegélyre figyel… rám hozták már így a frászt.

A másik kedvenc krakkói jellegzetességem a sötét jelzőlámpa.

Több forgalmas kereszteződésben is van ilyen: egy tökéletesen kiépített lámparendszer autósoknak, gyalogosoknak, villamosoknak… csak éppen nem működik. Biztos túl magas volt a közlekedésrendészet villanyszámlája. Úgyhogy most mindenki megy, ahogy tud. (Szó se róla, azért fenséges érzés, mikor az embert a 24-es villamos engedi át a zebrán.)

És ha már a villamosoknál tartunk: a krakkói villamosmegállók többségénél nincs járdasziget. Az úttest közepén haladó szerelvény egyszerűen a szélső sávra eregeti ki a leszállókat (ebben a pillanatban értelmét is vesztette az összes alacsonypadlós jármű).

Elméletileg az autók a használatban lévő villamosmegálló területén nem állhatnak meg, de számtalanszor előfordul, hogy a villamos azután érkezik, hogy a lámpa pirosra váltott és felgyűlt egy összefüggő kocsisor. Ha az utasoknak peches napja van, akkor a babakocsik számára fenntartott ajtó előtt épp egy kisteherautó fog állni. Vagy egy busz, hiszen sok villamosmegálló egyben buszmegálló is.

Persze azért tisztában vagyok vele, hogy a megállókat nem puszta rosszindulatból tervezték ilyenre. Krakkó utcái (különösen a történelmi belvárosban) olyan szűkek, hogy egyszerűen nem férne el rajtuk még egy járdasziget is. Így is sokszor előfordul, hogy az autók félig vagy egészen a villamossínekre kényszerülnek – ilyen helyzetekben rendszerint külön tábla figyelmeztet a balesetveszélyre.

„wypadki”: „balesetek”

Távolságtartás:

A lengyeleknek, úgy tűnik, jóval szűkebb a személyes zónája, mint a magyaroknak. Erre nem csak a kollégiumi szobám méretéből következtetek (amire a családom reakciója nagyjából az volt, hogy „hát… Hangouton nagyobbnak tűnt...”, majd apa még hozzátette, hogy ezek után akkor sem lesz gondom, ha a Nemzetközi Űrállomásra kell beköltöznöm). Szerintem a legárulkodóbb jel az, hogy a járdán a szembejövőket láthatóan egyáltalán nem zavarja, ha egymás mellett elhaladva összeérünk. Engem viszont igen, de ha el akarom kerülni, nekem kell nagy ívben kitérnem, vagy például lelépnem a fűre. A szórólap-osztogatók is rendre nekem jönnek, ha nem figyelek oda.

Ez a szokás amúgy elsőre föl sem tűnt, az utóbbi időben viszont egyre jobban idegesít.

És következzen még néhány dolog, ami a cikkből kimaradt:

Galambok:

Nem is értem, ez hogy nem jutott az eszünkbe. Krakkóban túl sok a galamb. Én ideérkezésemkor még állatbarátnak tartottam magam, de nem egész egy hét múlva meg kellett állapítanom, hogy vagy nem vagyok az, vagy a galamb nem állat. Egyszerűen túl sok van belőlük.

Ráadásul – gondolom, a fokozott versengés miatt – egészen vakmerőek. A budapesti galambok udvariasan kivárják, míg befejezem az evést, és csak miután elmentem, vetik rá magukat a morzsákra. A krakkóiak már akkor a székem alatt totyognak, mikor még bele sem haraptam a szendvicsembe.

A város lakói persze igyekeznek védekezni, ahogy tudnak. A legtöbb ablakpárkányra arasznyi dróttüskéket szereltek, az erkélyeket legtöbbször egy hálóval szokták galambtalanítani.

A parkokban rendszeresen mossák a padokat és az utakat, de persze ennek egy nappal később már semmi nyoma – a probléma okát kéne megszüntetni, nem a tüneteit kezelni. Nem igazán értem, miért nem irtják a galambokat (vagy ha próbálkoznak, miért sikertelenek), csupán egy elméletem van: valószínűleg a csókák miatt bánnak kesztyűs kézzel a krakkói madárállománnyal.

Tudniillik a krakkói (pontosabban waweli) csókák olyanok, mint a toweri hollók: a közhiedelem szerint vége az országnak, ha eltűnnek.

Telefon:

Ez egy elég személyes probléma, nem hiszem, hogy sokakat érintene. Ideérkezésemkor vettünk nekem egy olcsó, feltöltős SIM-kártyát, csak hogy legyen lengyel elérhetőségem, amit például a bankban megadhatok. Viszont úgy tűnik, hogy a szolgáltató kezd kifogyni a számokból, mert én elég nyilvánvalóan valaki másét kaptam meg – gondolom, miután az illető bizonyos ideig nem használta. Viszont úgy tűnik, hogy mielőtt elhanyagolta, elég sok helyen megadta, ugyanis havonta néhányszor keresni szoktak a számomon egy bizonyos Piotr urat. Én mindig becsülettel bevallom, hogy az nem én vagyok, mi több, nem is ismerem, tehát nem, nem tudom átvenni helyette a csomagot, nem tudok neki üzenetet átadni és nem tudom megadni az új számát.

Emellett ott vannak még az üzenetek. Nem tudom, hogy a szolgáltató adja-e ki az ügyfelei telefonszámát vagy Piotr úr volt néha elővigyázatlan (valószínűleg az utóbbi), de rendszeresen kapok különböző ajánlatokat SMS-ben. Ezek nagyjából két csoportra oszthatók: az egyikben gyors, kérdések nélküli, készpénzest hitelt kínálnak alacsony kamatra, a másikban pedig azt ígérik, hogy ha elküldöm a megfelelő helyre az emelt díjas SMS-t, kielégíthetem a kíváncsiságomat azzal kapcsolatban, mit csinálnak éjszakánként az egyetemista lányok („KÉPEK!”). Nem igazán tudom, ezek alapján mit gondoljak Piotr úrról.

Graffitik:

Érdekes, hogy ez a téma sem került elő a csoportban, pedig szerintem elég jelentős. Bár lehet, hogy csak engem ért sokként, ugyanis mikor először jártam Krakkóban, szinte ki sem mozdultunk a gyönyörűen felújított és tisztán tartott belvárosból. Viszont mikor ideköltöztem, szembesülnöm kellett vele, hogy Krakkónak nem csak romantikus, macskaköves utcácskái és ódon, vasrácsos ablakú házai vannak.

És a turisták által kevésbé látogatott környékeken rengeteg a falfirka.

Szó se róla, az igényes street art is virágzik, (de erről majd máskor,) hacsak bele nem rondítanak abba is.

Meg kell még említenem a krakkói graffitik egy különleges ágazatát is, de ezt kicsit messzebbről kell kezdeni. A városnak két jelentős focicsapata van (a néhány kevésbé jelentős mellett): a Wisła („Visztula”) és a Cracovia (ezt a zászlaja miatt emlegetik „Pasy”, vagyis „Sávok” néven is).

 

Ezek ellenségeskedéséhez képest a Fradi és az Újpest ipari tanuló. Legalábbis erre következtetek abból, hogy onnan lehet tudni, ha valamelyik csapat aznap játszik, hogy az ember egy nap többször is találkozik szélvédőrácsos rendőrautókkal, amint épp semmi különöset nem tesznek, csak úgy… köröznek.

A helyzetet ráadásul súlyosbítja, hogy a két csapat stadionja egészen közel van egymáshoz, épp csak a Błonia Krakowskie („Krakkói mezők”) egy sávja választja el őket egymástól.

forrás: Google Maps

Ráadásul a kollégiumtól sincsenek messze: a Wisła stadion jó pár magányos éjszakámat beragyogta már…

Én, azt hiszem, a Wisła felségterületén lakom. Legalábbis akad egy-két erre utaló apró jel.

„wielka”: „nagy”, „óriási”

August Emil Fieldorf XX. századi nemzeti ellenálló hős, de hogy mi köze van a Wisłához, arra nem bírtam rájönni.

Ezek után, mikor a Kazimierzben jártam, szinte ellenséges területen éreztem magam.

Van viszont egy pont, ahol véget ér a humorérzék: mivel a történelmi zsidónegyed a Cracovia területéhez tartozik, ezért a Wisła szurkolói között nem ritka az antiszemitizmus.

Gondolom, ez is indokolja a rendőrség fokozott figyelmét meccsek idején.

Szerencsére nem csak a rendőrség igyekszik tenni az ilyenek ellen: nemrég elindult a „Zmaluj to!” („Fesd le!”) kampány is, ami a város lakóit buzdítja az ilyesfajta graffitik eltüntetésére.

Azt hiszem, ezzel a (relatíve) pozitív kicsengésű megjegyzéssel be is fejezem a panaszkodást. Remélem, senkit nem tántorítottam el attól, hogy hosszabb-rövidebb időre Krakkóba látogasson… A város az elhanyagolható mennyiségű bosszantó apróság mellett számtalan kellemes meglepetést is tartogat. De ezekről majd máskor.