Egy történelmi hét

A múlt hét nem indult valami fényesen, legalábbis ami az időjárást illeti. Kedden éppenséggel arra ébredtem, hogy odakint nagy pelyhekben zuhog a hó. Persze mire földet ért, már latyak lett belőle, sőt, mire beértem az egyetemre, már hulltában is csak eső volt, de ez valahogy egyáltalán nem vigasztalt.

Szerencsére (a közlekedésen kívül) nem volt semmilyen kültéri programom. Beltéri viszont annál több, ugyanis a múlt héten rendezték meg az idei „Studencki Tydzień Sztuki”, vagyis „Művészeti Diákhét”.

A plakát amúgy Jagelló Anna lengyel királyné (Báthory István felesége) közismert portréja alapján készült
(http://hu.wikipedia.org/wiki/Jagell%C3%B3_Anna_lengyel_kir%C3%A1lyn%C3%A9)

Ez azt jelentette, hogy a Jagelló Egyetem diákjai (érvényes diákigazolvány felmutatása után) ingyen léphettek be számos krakkói múzeumba. Emellett volt jó néhány műhelyprogram és filmvetítés is, de én inkább maradtam a kiállításoknál. Így sem jutott időm mindegyikre, bár azért a legérdekesebbnek ígérkezőket sikerült végigjárnom. (Persze nem mind egy nap...)

Először a Nemzetközi Kultúrcentrum (Międzynarodowe Centrum Kultury) „Galícia mítosza” (Mit Galicji) című kiállítására mentem el.

Igen, tényleg egy női ruhában babakocsit toló Ferenc József van a plakáton

Galícia – mint azt megtudtam – nem létezett. Legalább is addig nem, amíg 1772-ben, Lengyelország első felosztásánál (http://nemcsaknezek.blogspot.com/2014/11/a-fuggetlen-lengyelekrol.html) föl nem rajzolták a térképre és el nem nevezték „Galícia és Lodoméria” királyságának, amire aztán Mária Terázia a magyar korona jogán valami történelmi hivatkozással (értsd: jogi csavarral) igényt tarthatott, és így a Habsburg Birodalomhoz csatolhatták. Eredetileg egy nagyon elmaradott, viszont sokszínű vidék volt: a lengyelek, ukránok és zsidók mellett még számos kisebb nemzetiség is lakta. Az osztrák fennhatóság alatt aztán sokat fejlődött, kiépültek a vasútvonalai és az újdonsült főváros, Lemberg (lengyelül Lwów, ukránul Lviv) bécsi mintát követő gazdasági és kulturális központtá nőtte ki magát. Az első világháború azonban borzalmas pusztítást hagyott maga után Galíciában – nem csoda, az egyik legfőbb hadszíntér volt.

A világháború után a terület visszakerült az újjáalakult Lengyelországhoz, jelenleg pedig a fele Lengyelországhoz, a fele Ukrajnához tartozik – vagyis tulajdonképpen újból nem létezik. Az emléke viszont élénken él, méghozzá „a boldog békeidők országa”-ként, így aztán rengeteg márka próbálja a „galíciai” jelzővel eladni a termékeit.

A következő állomásom a Néprajzi Múzeum (Muzeum Etnograficzne) volt.

A nem túlzottan nagy, de szerintem nagyon ötletes és jól felépített állandó kiállítást jártam végig.

A földszinti folyosóról különböző berendezett termek nyílnak, amik a küszöbtől az ablakpárkányig hű másolatai egy jellegzetes épületnek vagy helyiségnek – például egy századfordulós tanteremnek.

Nevezhetjük beltéri skanzennek.

Az emeleten először is egy impozáns népviselet-gyűjtemény fogadja a látogatót:

A további termekben pedig a XIX-XX. századi paraszti életmódot mutatták be tematikusan elrendezve. A kedvenc kiállítási tárgyamat az állattartásnál találtam meg:

 

Látott már valaki ennél menőbb méhkast?

Ezután a Galícia Zsidó Múzeumba (Muzeum Żydowskie Galicja) látogattam el.

Itt részletes magyarázattal ellátott fényképsorozatokkal mutatják be a galíciai zsidóság múltját, pontosabban azt, ami abból megmaradt. Például a számtalan zsinagógát, amik közül néhány már menthetetlen rom, néhányat bútoráruházzá vagy mozivá alakítottak, néhányat szépen felújítva könyvtárnak vagy múzeumnak használnak, néhány pedig még mindig működik. De csak nagyon kevés, hiszen Lengyelország hajdan népes zsidóságának nagy részét a Holokauszt során meggyilkolták, az életben maradtak jó része pedig emigrált. (A „Galícia mítosza” kiállításon vetítettek egy rövid dokumentumfilmet, ami egy amerikai emigráns megbízásából készült a lembergi zsidó életről 1939-ben. A végén pedig fölvillant egy felirat, miszerint a második világháború előtt több mint 300 000 zsidó élt Lembergben – a felszabadító szovjet hadsereg viszont már csak 802-t talált.) De a Holokauszt alig jelölt tömegsírjairól készült képek után már kicsit optimistábbak következnek a történelmi emlékek hű megőrzéséről (például kiderül, hogy ha egy lengyel város mellett a szántóföldek közepén egy kis erdőt látni, az nagy valószínűséggel a helyi zsidók tömegsírját rejti, amit a földek tulajdonosának akkor sem jut eszébe beszántani, ha nincs ott hivatalos emlékhely) és a zsidó élet újjáéledéséről – ez utóbbira az egyik legjobb példa a krakkói zsidónegyed, a Kazimierz újjáéledése, ami mára a város egyik legélettelibb része számtalan kávézóval, bárral és egyedi boltocskával.

Innen az utam a Gettó hőseinek terére (Plac Bohaterów Getta) vezetett, ahol Krakkó Város Történeti Múzeuma (Muzeum Historyczne Miasta Krakowa) egy különleges interaktív kiállítást rendezett be abban a házban, amely valamikor „A Sashoz címzett patika” (Apteka pod Orłem) épülete volt.

Ezt a gyógyszertárat Józef Pankiewicz alapította 1909-ben, majd később a fia, Tadeusz Pankiewicz vette át tőle. 1941-ben, mikor a németek kijelölték a gettó helyét Krakkó zsidó lakossága számára, a patika is a határain belülre esett. Az eredetileg a területen lakókat kitelepítették, Pankiewicznek azonban sikerült ezt elkerülnie, így viszont kitűnő lehetősége adódott, hogy a rászoruló zsidókon segíthessen. Ő és a három asszisztense (Irena Droździkowska, Helena Krywaniuk és Aurelia Danek) ugyanis szabadon mozoghattak, így üzeneteket és csomagokat tudtak hozni-vinni a gettó és a külvilág között. Emellett természetesen gyógyszerekkel is segítettek a gettó lakóin, így valószínűleg néhány járványt is megelőztek az egyre túlzsúfoltabb közegben.

A szombati nap utolsó állomása a Museum of Contemporary Art in Krakow (röviden MOCAK) volt.

Itt több részleget is meg lehetett nézni. Az egyik a MOCAK saját gyűjteménye volt, elég változatos és ötletes alkotásokkal:

A „między” lengyelül azt jelenti, „között”

Emellett még két ideiglenes kiállítás is látható volt.

Az egyik kortárs japán művészek alkotásait mutatta be:

A mű címe „Haem” (a haemoglobin-ból) és teljes egészében piros szívószálakból áll

A másik Omer Fast rövidfilmjeinek vetítéséből állt, amik nagyon kreatívan és elgondolkodtatóan feszegettek néhány eléggé kényes témát. Az egyikben például egy elhomályosított arcú drónpilóta nyilatkozatait vágta össze pár szép légifelvétellel Európáról és Észak-Amerikáról, a másik pedig egy német házaspárról szólt, akiknek a fia olyannyira „más emberként” tér haza a katonaságtól, hogy minden látogatásakor másik színész játssza: előbb egy kissé megszeppent tizenéves, aztán egy cinikus, edzett keményfiú, aztán egy visszahúzódóbb, megkeseredettebb figura… aztán már nem jön többé haza.

A vasárnapot a Krakkói Nemzeti Múzeum (Muzeum Narodowe w Krakowie) egyik épületében, a Szołański Házban (Kamienica Szołańskich) kezdtem. (A kamienica amúgy kifejezetten városi, kőből vagy téglából épült lakóházat jelent, jelen esetben azt, amelyik korábban a Szołański család birtokában volt.)

Itt épp két kisebb kiállítás volt megtekinthető. Az egyik Maurycy Gottlieb festményeit mutatta be. Ő egy zsidó művész volt, aki tragikusan rövid pályafutása során (huszonhárom évesen belehalt egy megfázás szövődményeibe) megpróbálta csodált mestere, Jan Matejko történelmi festményeinek stílusát ötvözni a zsidó hagyománnyal. (Shylock és Jessica, Zsidók imádkoznak a zsinagógában Jom Kippurkor – a középső, könyöklő alak tulajdonképpen önarckép)

Kicsit Petőfit juttatta eszembe – vajon hova tudott volna fejlődni mondjuk ötvenéves korára?

A másik kiállítás a „Szymborska fiókja” (Szuflada Szymborskiej) címet viselte és Wisława Szymborska Nobel-díjas lengyel költőnő személyes tárgyaiból állt. Rengeteg érdekes csecsebecséje volt, például egy só- és egy borsszóró, amik Goethe és Schiller fejét formázták. Emellett szenvedélyesen gyűjtötte a régi képeslapokat, mi több, ő maga is készített jó párat az ismerősei számára régi újságkivágásokból. Némelyik egészen zseniális.

Ezután egy régi elhatározásomat váltottam valóra: megmásztam a főtéren álló városháza-tornyot (Wieża Ratuszowa).

Eredetileg természetesen tartozott hozzá városháza is, de azt még az osztrák uralom idején lebontották, csak a torony maradt meg. Most a föld feletti részét  Krakkó Város Történeti Múzeuma tartja fenn kiállítótérként és kilátóként, a pincéjében pedig egy étterem és egy színházterem működik.

A toronymászás épp olyan volt, amilyenre számítottam: kicsit fárasztó, de felemelő. Mindenkinek tudom ajánlani, kivéve a klausztrofóbiásoknak, mert a lépcső keskeny, meredek, szabálytalanul kanyargós és néha még nekem is le kellett hajtanom a fejemet, pedig aki ismer, tudja, hogy igazán nem vagyok egy égimeszelő.

Valamint nincs külön le- és följárat, ami azt jelenti, hogy néha jönnek szembe. Érdekes módon amúgy lefelé kényelmetlenebb volt haladni. Biztos azért, mert fölfelé hajtott a lelkesedés – a kis pihenők rácsos ablakain keresztül ugyanis egyre szebb lett a kilátás. (Eltekintve a galamboktól.)

Így aztán az első és második emeleti kiállítótermeken, ahol a város történetének néhány fejezetét járták körbe, épp csak végigsétáltam, és már mentem is tovább.

XIV. századi krakkói tanácstagok rekonstruált ruhái

Végül aztán fölértem a torony tetejére, ahol egyrészt a toronyóra szerkezete

másrészt pedig a várva-várt kilátás fogadott.

kelet – a Mária-templom és a „Posztóház” (Sukiennice) teteje

dél – a belvárost körülvevő park (Planty) fái és a Wawel

nyugat – a Jagelló Egyetem vörös téglás és cserepes központi épületei és a Szent Anna-templom

Ezután ugyanezen múzeum másik épületébe látogattam el. A neve „Hipoliták háza” (Kamienica Hipolitów) – egy több száz éves városi lakóépület, mely nevét egy régi kereskedőcsaládról kapta, akiknek valamikor a birtokában volt. Most az emeleti szobák különböző korok (elsősorban a XIX. század és a XX. század eleje) uralkodó lakberendezési stílusait mutatják be, a pincében pedig egy időszaki kiállításon Daniel Mróż grafikus rajzai tekinthetők meg, elsősorban a könyvekhez (például Sławomir Mrożek vagy Stanisław Lem egyes műveihez) és újságoknak készített, olykor nem kicsit szürreális illusztrációi. Az egyik kedvencem egy olyan sorozat volt, ahol különböző állatok testrészeit összegyúrva alkotott abszurd, néha már-már vészjósló lényeket – a XIX. századi enciklopédiák rajzainak stílusában.

Az (egyetemi Diákhét alkalmából) utolsó múzeumlátogatást a Pomorska utcában (ulica Pomorska) tettem. Itt, egészen pontosan a Pomorska és a Królewska utca sarkán áll a Szilézia Ház (Dom Śląski).

Az épületet a harmincas években építették, és eredetileg a sziléziai lengyel nemzetiségi öntudat ápolásának székhelye volt a Lengyelország újjáalakulása utáni években. A második világháborúban viszont a német megszállók főhadiszállása lett, és később a szocializmus alatt is tartottak itt kihallgatásokat (úgy tűnik, nem csak az Andrássy út 60-at „hasznosították újra”), és így most a „Krakkóiak a terror ellen” (Krakowianie wobec terroru) című kiállításnak ad helyet. A bejárat az az udvarra vezető oldalkapu, amin keresztül hajdanán a foglyokat szállító autók is érkeztek.

A kiállítás két részből áll: az első egy interaktív terem, ahol fotókkal, hangbejátszásokkal és egy érintőképernyőkön keresztül hozzáférhető digitális archívummal mutatják be a lengyelországi terror főbb fejezeteit.

A másodikban pedig a Gestapo alagsori celláit lehet bejárni, amelyeknek a falán körülbelül hatszáz vakolatba karcolt üzenet maradt meg: aláírtak és névtelenek, lengyelek és németek, elkeseredettek és bizakodóak… megrázó hely.

* * *

Tegnap részt vettem még egy programon, amit ugyan nem a Művészeti Diákhét keretein belül rendeztek, de úgy érzem, nagyon is beleillik a sorba: az egyetem történelem tanszékének diákköre szervez egy találkozósorozatot auschwitzi túlélőkkel. A mostani vendégük Kazimierz Albin volt.

A bácsi 1922-ben született, vagyis elmúlt kilencvenkét éves, a beszéde valószínűleg már kicsit meglassult (mondjuk ezt a magam nyelvtudásával egyáltalán nem bántam), és bele sem gondolok, hányszor tehették már föl neki ugyanazokat a kérdéseket, de mindezek ellenére összefüggően, érthetően és szórakoztatóan tudta elmesélni az élettörténetét, pontosabban azt a szeletét, ami Auschwitz-cal kapcsolatos. 1940-ben, a német megszállás idején forrófejű tizenévesként át akart szökni a testvérével Szlovákiába, hogy onnan aztán Magyarországon keresztül eljuthassanak a Franciaországban szerveződő lengyel hadsereghez. Az első próbálkozásnál még csak egy szlovák börtönbe zárták őket négy hétre, a másodiknál viszont már a németek kezére kerültek és hamarosan a vonaton ültek az első transzporttal Auschwitz felé – a helységnévtáblát először nem is értették, egy idősebb rabtárs magyarázta el nekik, hogy ez Oświęcim német neve.

A táborba megérkezve maga a parancsnok tartott nekik eligazítást: „ez itt az auschwitzi német koncentrációs tábor, innen kiút csak a krematórium kéményén keresztül („durch den Schornstein des Krematoriums”) vezet”. A rabokat, miután megkapták a politikai fogolynak megfelelő piros háromszöget, csoportonként egy-egy felügyelőhöz osztották be, akik Németországból átszállított köztörvényes bűnözők voltak (zöld háromszöggel). Kazimierz Albin szerint őt a jó némettudása mentette meg – így össze tudott barátkozni a felügyelőkkel és el tudta érni, hogy könnyebb, beltéri munkára, később pedig a konyhára osszák be. Mint mondta, ezek voltak az „álomállások” a táborban. A többiek nehéz fizikai munkát végeztek: ugyanis nagyrészt ők építették fel a tábort, ami az érkezésükkor még félig sem volt kész.

Elmesélt pár történetet a fogsága idejéről: például azt, amikor egyszer egy rabtársuk megszökésekor tizenhat órán keresztül kellett az udvaron ácsorogniuk, amíg pontosan ki nem derítették, ki is szökött meg (hiszen általában nem névsort olvastak, csak a létszámot ellenőrizték) és hogyan (az illető kábeleknek ásott árkot, azon keresztül tudott észrevétlenül eltűnni). Arról is első kézből hallott (bár nem az ő blokkjukban történt), mikor Maximilian Kolbe atya (akit azóta szentté avattak) önként jelentkezett, hogy vállalja a kivégzést egy családos rabtársa helyett. Az én kedvenc történetem azonban az volt, mikor egyszer egy sárga jelzésű csoportban, a zsidó rabok között megpillantotta a gimnáziumi némettanárát – akinek a némettudását, vagyis saját bevallása szerint a tábori túlélését köszönhette – és köszöntésül szinte gondolkodás nélkül lekapta a sapkáját. Aztán persze gyorsan elvegyült a tömegben, mielőtt még az ugrásra kész SS-Mannok megjegyezhették volna az arcát, azzal a megnyugtató tudattal, hogy a németek nem tudhatták, a csoport tagjai közül kinek szólt a sapkalevétel, Rose tanár úr viszont biztosan értette, hogy neki.

1942-43 telén egy Franek nevű rabtársától, akivel a konyhán barátkozott össze, meghallotta, hogy néhány fogoly szökésre készül egy raktárhelyiség ablakán keresztül. Megpróbált elejteni néhány célzást az illetőknek, hogy szívesen velük tartana, de ők nem voltak hajlandóak elérteni, valószínűleg mert a nagyobb csoport nagyobb kockázatot is jelentett. Kazimierz Albin ebbe bele is nyugodott, de aztán mikor Franek azt mondta neki, hogy a többiek „útra csomagolnak”, hirtelen elhatározással fölkapott egy darab kolbászt meg egy kenyeret és Franekkel együtt, úgy, ahogy voltak, a konyhaszolgálatos ruhában megszöktek ugyanazon az ablakon keresztül, amin valamivel korábban a többiek is kimásztak. Szerencsére tiszta, felhőtlen éjszaka volt, és Kazimierz Albin, mivel annak idején cserkész volt, tudott a csillagok alapján tájékozódni, így sikerült elkerülniük a német besúgókkal teli lakott területeket, és némi bujkálás után elértek Franek rokonaihoz, akiken keresztül kapcsolatba léptek egy hamis dokumentumokat és menedéket ajánló szervezettel. Kazimierz Albin a dokumentumokat köszönettel elfogadta, a menedékből azonban nem kért, mert „nem azért szökött meg Auschwitzból, hogy aztán valami lyukban ücsörögve várja ki a háború végét”, így hamarosan csatlakozott az ellenállókhoz. A háború alatti élményeit, majd később a háború utániakat is leírta egy-egy könyvben: az előbbinek „Körözési levél” vagy „Letartóztatási parancs” (List gończy), utóbbinak „Postscriptum – sors a háború után és visszatérés Auschwitzba” (Postscriptum – losy powojenne i powrót do Auschwitz) a címe.

 Az előadás elképesztő sikert aratott. A beszélgetésre az Audytorium Maximumban került sor, aminek az ezerkétszáz fős nézőtere nem volt elég az érdeklődőknek.

A korlát a nézőtér felezővonalát jelöli

Ennél sokkal látványosabb képet is készíthettem volna az állótaps közben, csak épp nem értem rá. (Épp állva tapsoltam.)

Szóval összességében tartalmas hetem volt. Igyekszem majd ezután is programokat szervezni magamnak, mert a tél folyamán elég sokat voltam négy fal között. Most már viszont jön a tavasz, éled a város… de erről majd máskor.