A világhálóba gabalyodva

Ez a bejegyzés egy kicsit másról fog szólni, mint a korábbiak, de végeredményben valamelyest illik a „mi újság velem”-témakörbe, úgyhogy nem zavartatom magam. Aggodalomra semmi ok, fogok még írni Krakkóról is.

Tegnap befejeztem egy könyv olvasását.

forrás: klett-cotta.de

A címe „Ohne Netz” vagyis „Háló nélkül”, a szerzője pedig Alex Rühle, egy müncheni újságíró, a Süddeutsche Zeitung munkatársa. A könyv tulajdonképpen egy napló arról a fél évről (2009. december 1. és 2010. május 31. között), mikor megpróbált internethasználat nélkül élni.

Bár az írásban megállapítja, hogy nyugodtan mondhatja magát internetfüggőnek, ezt a fél évet mégsem elvonókúrának nevezi, hanem kísérletnek. „Ich will einfach wissen, wie es ohne ist, gerade weil ich mir ein Leben ohne Netz nicht mehr vorstellen kann.” („Egyszerűen tudni akarom, milyen nélküle, épp azért, mert már el sem tudom képzelni az életet internet nélkül.”) Persze újságíróként nem egyszerű így dolgoznia, de sokszor hangsúlyozza, mennyivel gyorsabban elkészül egy szöveggel, ha közben nem vonja el a figyelmét egy új email és a háttérkutatás közben nem tud elkalandozni a honlapok között.

De a könyv persze nem csak az aktuális cikkek írásáról meg az esetenkénti (legtöbbször kényszerű) visszaeséseiről szól. A bejegyzéseiben általánosságban is alaposan körbejárja, milyen hatással is van ránk az internet és mennyiben járul hozzá az életünk szinte minden területét érintő felgyorsuláshoz.

Az egyik jelenség, amire fölhívja a figyelmet, az olvasási szokások megváltozása. Az internet másfajta odafigyelést követel meg: egy online cikkben nem szokás elmerülni, inkább csak átfutni, és már kattintani is a következő linkre. A legtöbb honlap úgy van kialakítva, hogy ezt elősegítse (például gyakran az épp olvasott szöveg mellett, az oldalsó hasábban jelennek meg az újabb és újabb izgalmas(nak tűnő) címek), hiszen a reklámbevételt a kattintásszám alapján kapják. Ennek megvan például az az előnye, hogy az internethasználók nagyon gyorsan és hatékonyan tudnak releváns információkat kikeresni egy adott szövegből, viszont összességében szétszórtabbak, sőt feledékenyebbek lesznek, és sokszor már akkor sem tudnak elmerülni egy könyvben, ha szeretnének. Ezzel kapcsolatban szerepelt a könyvben egy utalás Nicholas Carr 2008-as cikkére (http://www.theatlantic.com/magazine/archive/2008/07/is-google-making-us-stupid/306868/), ahol ezt írja: „Once I was a scuba diver in the sea of words. Now I zip along the surface like a guy on a Jet Ski.” („Valaha búvár voltam a szavak tengerében. Most a felszínen suhanok, mint egy jet-ski-ző srác.”) Tanulságos olvasmány – kíváncsi vagyok, hányan vágnák rá, hogy „tldnr” („too long, did not read” – „túl hosszú, nem olvastam”; interneten elterjedt rövidítés, már ezen könyv elolvasása előtt is kiábrándítónak tartottam).

A figyelem szétesése azonban nem csak az olvasás kapcsán figyelhető meg. A hírek sem maradnak sokáig hírek. Valahol olvastam, hogy egy „ügy”, hacsak nem derül ki újabb részlet vele kapcsolatban, általában harminchat óráig marad a köztudatban. (Andreas Lubitz – mond ez a név még valakinek valamit?...) De sok hír még ennyi ideig sem kap elegendő figyelmet. Rühle a 2009 decemberében a koppenhágai klímakonferencia sikertelensége kapcsán szembesült ezzel. Miután hallott a rádióban a konferencia döntésképtelenségéről, a munkahelyére érve megpróbált beszélgetni róla az egyik kollégájával, de az pillanatokon belül elveszítette az érdeklődését és egy vicces YouTube-videóra terelte a szót.

Emellett az élet fölgyorsulásáról, az idő fogalmának átalakulásáról is sok szó esik a könyvben. Rühle ugyanis megemlíti, hogy már akkor is folyamatosan időhiánnyal küzdött, mikor nem kellett archívumokban kutakodnia, mert az egész internet a rendelkezésére állt egy cikk összeállításához. Érdekességképpen idézi John Maynard Keynes, az egyik legjelentősebb XX. századi közgazdász jövendölését, amely szerint a XXI. század a szabadidő kora lesz három órás műszakokkal és tizenöt munkaórás hetekkel, hiszen a gépek minden teendőt levesznek az ember válláról. Csakhogy az ember nem tudta függetleníteni a saját életét a körülötte zajló folyamatok gyorsulásától, és bár folyamatosan „időt spórol”, mégis egyre kevesebb van neki belőle. Ráadásul az egyre gyorsabban érkező változásokhoz egyre nehezebb alkalmazkodni, egyre kevésbé lehetséges előre tervezni…

Az ilyesfajta fejtegetések ellenére a könyv korántsem nevezhető egyoldalúnak. Rühle foglalkozik a korábbi technikai forradalmak fogadtatásával is. Szerinte némelyik akkori nyilatkozatot minimális változtatásokkal ki lehetne nyomtatni egy mai, internetellenes brossúra szövegeként is. Személyes kedvencem az a rész volt, amiben többek között Gustave Flaubert és Victor Hugo véleményét idézte az akkoriban megjelenő vonatokról, amik pokoli 30 km/h-s sebességükkel lehetetlenné tették, hogy az utasok nyugodtan élvezhessék a tájat, szédülést és hányingert okoztak, sőt, egy korabeli orvosi szaklap szerint az agyat és a szemet is túlterhelték… Ha minden esetben azokra hallgatnánk, akik az új jelenségek ellen érvelnek, még mindig postakocsival járnánk. (Már ha egyáltalán föltaláltuk volna a kereket.) A haladás tehát szükséges, inkább az ideális irány és sebesség a kérdés.

Ezek alapján bárki azt hihetné, hogy ez egy borongós, mély filozófiai fejtegetésekkel teli könyv, pedig gyakran kifejezetten derűs a hangneme. Tele van anekdotákkal, önironikus megjegyzésekkel és a szerző gyerekeitől vett aranyköpésekkel. Szóval egyszerre volt érdekes és szórakoztató olvasmány.

Az olvasása közben pedig természetesen a saját viselkedésemen és szokásaimon is elgondolkodtam. Azt hiszem, ha a könyv vége felé szereplő (szakirodalomból vett) függőség-definíciót nézzük, több pontban is megfelelek neki... Sokszor szinte reflexszerűen ellenőrzöm a telefonomon, nem történt-e valami Facebookon, esténként gyakran „ottragadok” a gép előtt még akkor is, ha eredetileg mondjuk olvasni szerettem volna, és céltalanul kattintgatok, bár a tudatomban folyamatosan ott motoszkál a gondolat, hogy ennek semmi értelme.

Ezek a tünetek különösen felerősödtek, mióta külföldre költöztem és az internet szinte kizárólagos kapcsolattartási felületemmé nőtte ki magát. Jellemző, hogy az itteni csoporttársaim közül alig néhánynak tudom a telefonszámát, bár Facebookon többel is szoktam chatelni. A telefonomat ugyan kevesebbet használom netezésre, mert a mobilhálózatra nem vagyok állandóan rákapcsolódva, a kollégiumban pedig csak kábeles internet van, de épp emiatt ha valahol (például egy kávézóban) találok WiFi-t, szinte kötelességszerűen rácsatlakozom akkor is, ha épp semmilyen üzenetet nem várok.

Ami az olvasást illeti, azt hiszem, az utóbbi pár évben már senkinek sem jutott volna eszébe könyvmolynak hívni. Jóval kevesebbet olvasok, mint korábban, és azt is rövidebb egységekben. Sokszor kapom magam azon, hogy inkább „szkennelem”, mint olvasom az adott oldalt, ha például meglátok egy felkiáltást néhány bekezdéssel lejjebb, automatikusan odaugrik a szemem, hiszen biztosan az a fontos, az előtte lévő sorok pedig nem. Persze mikor ez (részint az Ohne Netz hatására) tudatosult bennem, elkezdtem odafigyelni az alapos olvasásra, mi több, még a „2015 Reading Challenge”-et („2015-ös olvasás-kihívás” http://9gag.com/gag/a8bQeNe/who-is-brave-enough-to-accept-it) is elkezdtem – meglátom, mire jutok így.

Összességében viszont nem hiszem, hogy végig tudnám csinálni, amit Alex Rühle. Ő maga is fölteszi a kérdést (2010-ben), hogy két-három év múlva vajon lehetséges lesz-e még ilyesmivel kísérletezni, hiszen már ő is komoly nehézségekkel szembesül, mikor működőképes telefonfülkét vagy faxgépet kell találnia Münchenben. Nálunk az egyetemen szinte minden információ az interneten keresztül jut el a diákokhoz: a tanárok e-mailben küldik el a kinyomtatandó feladatlapokat, online kvízeket adnak föl házinak, a Hallgatói Önkormányzat az üzenőfalán teszi közzé, hogy a rektor a húsvét előtti csütörtököt is szünetté nyilvánította, és az évfolyamunk Facebook-csoportja nélkülözhetetlen információforrás mindenfajta dolgozat, házi feladat és hiányzó tanár ügyében, hogy az USOSwebet, a magyar Neptun lengyel unokatestvérét ne is említsem. Nem sok reményt látok rá, hogy ilyen körülmények között internetabsztinenciát hirdessek – és az vesse rám az első követ, aki egy élő, szemtől-szembe beszélgetés során még sosem mondta ki, hogy „majd átküldöm Facebookon”.