Apróságok

Múlt héten meglátogatott egy barátnőm – ismerőseim közül (a családtagokat nem számítva) az első, aki tettre váltotta az ígéretet, amit kiköltözésemkor szinte mindenki, akivel beszéltem, tett. Ezért minimum babérkoszorút érdemel.

Egyik este épp a villamosmegálló felé sétáltunk, mikor megjegyezte: „De édes!” Mikor megláttam, mire vonatkozott a felkiáltás, nekem is el kellett mosolyodnom:

Számomra Krakkó egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy meg tud lepni. És akármennyit is szidtam a várost a kultúrsokkról szóló bejegyzésben (http://nemcsaknezek.blogspot.com/2015/03/kultursokk.html), ezeknek a meglepetéseknek a többsége kellemes. Illetve hogy egészen pontosan fogalmazzak, megmosolyogtat.
Mondjuk az én esetemben ehhez nem kell sok, elég egy fekete-fehér kép az egyetemi könyvtárunk ajtajára ragasztva

vagy akár egy szecessziós kapu is az utca túloldalán.

Az ilyesfajta váratlan, de jóleső benyomások miatt nagyon meg tudok szeretni egy várost.

Mikor négy és fél éve először jártam a családommal Krakkóban, azt hiszem, ez a főtér sarkában álló (vagy inkább fekvő?) szobor ragadott meg a legjobban:

A címe Eros Bendato, ami olaszul „megkötözött” vagy „bekötözött szemű” Erószt jelent. Az adományozója és alkotója Igor Mitoraj Németországban született lengyel művész, aki tavaly októberben halt meg.

A szobor érdekessége, hogy bele is lehet (és szabad) mászni, bár én kevés bizarrabb fényképbeállítást tudok elképzelni, mint hogy egy bronzszobor szeméből nézzek kifelé.

Mikor tavaly ősszel kiköltöztem és hirtelen magamra maradtam egy idegen városban (ekkor jártam életemben másodszor Krakkóban), ezek az apró meglepetések nagyon sokat számítottak az amúgy tagadhatatlanul nyomott hangulatomnak. Emlékszem például, milyen sokat törtem a fejem a Tudományos Főkönyvesbolt (nem találtam ennél jobb fordítást a „Główna Księgarnia Naukowa”-ra) plakátjának jelentésén.

MIND HALOTT EMBEREKET OLVASUNK

Figyelmeztetés akarna lenni, hogy elhanyagoljuk a kortárs irodalmat? Vagy csak el kellene gondolkodnunk a tényen, hogy az irodalmi műveken keresztül valójában rég halott szerzők szólnak hozzánk? És hogy kapcsolódik mindez egy könyvesbolthoz, ahol szinte kizárólag tankönyvek kaphatók?

Ekkoriban fedeztem föl ezt is:

A mai napig nem tudom, hogy ez pontosan mi is akart lenni. Egy nem túlzottan bonyolult ugróiskola? Egy óriási társasjáték mezői? Valamilyen városnéző útvonal? Biztos csak az, hogy (ha jól emlékszem) 1-től 1200-ig tartott, de nem mindig volt egyértelmű, hol folytatódik: a 343-as mező például néhány utcával arrébb tűnt el a csatornában, hogy aztán a következő itt bukkanjon elő.

Csak azt sajnálom, hogy nem jártam végig az egészet, mielőtt egy nap hirtelen eltűnt. Talán akkor rájöttem volna, mire való.

Aztán beköszöntött a tél és leesett az első hó. Alapvetően nem vagyok oda ezért az évszakért, a vele járó tízperces öltözködési ceremóniáért indulás előtt, a havazást is legfeljebb csak a fűtött szobából szeretem nézni, de Krakkó lakosai szerencsére tettek róla, hogy ezt is egy kicsit derűsebben szemléljem:

Javaslom a város vezetőségének, hogy szabadalmaztassa a „krakkói füles hóember”-mintát. Vagy inkább hómedve?

Némelyik jelenség még érdekesebb, ha az ember ismeri a hátterüket:

Ők itt Dumka és Konik („Büszke” és „Lovacska”), akik jól nevelt kutyákat megszégyenítő türelemmel várják gazdájukat a bolt előtt. Gyakran látni őket Krakkóban a főutcán vagy a Mária-templom környékén. Ők nem pónik, hanem úgynevezett konikok, ami egy hagyományos lengyel lófajta. 

A tulajdonosuk Lech Krzewicki, aki saját magát „vándor”-ként írja le, az újságok viszont inkább „hippi”-ként emlegetik. Krakkótól nem messze egy romos házban él a lovaival, de néha bejön a városba vásárolni, és olyankor némi adományért cserébe megengedi a turistáknak, hogy megsimogassák Dumkát és Konikot, akik ezt békésen tűrik. Kivéve, mikor (mint tavaly augusztusban – http://www.gazetakrakowska.pl/artykul/3551235,dwa-konie-biegaly-samopas-po-krakowie-moglo-sie-skonczyc-tragicznie-zdjecia,id,t.html) elszabadulnak és egy kis időre leállítják a forgalmat. A városi őrség (Straż Miejska, nem egyenlő a rendőrséggel (Policja)) ilyenkor nem felhőtlenül boldog, de mivel az öregúr és a lovai elég népszerűek, nem akadékoskodnak túl sokat. Az állatvédelmi hatóság néhány éve ugyan vizsgálódott a lovak istállója miatt, ami tulajdonképpen egy átalakított szenespince (http://www.gazetakrakowska.pl/artykul/215698,krakow-wedrowiec-i-jego-konie-maja-obroncow,id,t.html), de végül nem vették el őket a gazdájuktól, aki amúgy az újságíróknak azt nyilatkozta, hogy ha megpróbálnák elkobozni az állatait, egyszerűen fogná magát és továbbállna velük, ahogy eddig is tette – nemhiába nevezi magát vándornak.

Őszintén szólva nem hiszem, hogy Dumkának és Koniknak rosszabb dolga lenne, mint a teljesen legális főtéri kocsikat húzó lovaknak, amelyek egyike-másika finoman szólva is idegroncsnak tűnik.

Van viszont olyasmi is, amire szinte csak akkor van esélye az embernek rábukkanni, ha turistaként járja a várost. A főutcán álló Péter-Pál templomba például soha nem jutott volna eszembe bemenni, ha nem kísérem el a keresztszüleimet a városnéző sétájukra. Pedig igazán kár lett volna kihagyni, mert azon kívül, hogy egy szép barokk templom (egészen pontosan kora barokk, ahogy azt a múlt héten idelátogató barátnőm, aki történetesen művészettörténetet tanul, megállapította), az altemplomában építették ki a Lengyel Nemzeti Panteont (Panteon Narodowy). Gondolom, észrevették, hogy a Wawel katedrálisa nagyjából megteltnek mondható, de erről majd máskor. A Panteon egyelőre egyáltalán nem mondható megteltnek, egészen pontosan három sírhelytől eltekintve teljesen üres. Az egyik Andrzej Trzebicki XVII. századi krakkói püspök díszes márványkoporsója, a másik Piotr Skarga jezsuita szerzetes (a lengyel ellenreformáció egyik vezető alakja, egyszerűen fogalmazva a lengyelek Pázmány Pétere) földi maradványai, a harmadik pedig – itt dobbant meg igazán a szívem – Sławomir Mrożek drámaíró sírja.

Ő volt az első, akit már a Nemzeti Panteon megalakítása (2010) és megnyitása (2012) után, 2013-ban temettek ide – hogy úgy mondjam, méltó kezdet.

De nem minden érdekességért kell a föld alá bújni: egyszerűen az utcán sétálgatva is lehet szórakoztató feliratokat találni. Itt van például egy étterem, aminek az a neve, hogy „Az első vendéglő a Stolarska utcán a bal oldalon a Kis Főtér felől haladva”:

Illetve nekem az is tetszett, hogy Krakkóban van Pán Péter utca:

Ahhoz már nem is fűzök megjegyzést, hogy a Petőfi Sándor utcából nyílik.

De Krakkót járva még ezeknél is hamarabb fölfigyel az ember a virágzó street art-ra. Az öncélú graffitikre már panaszkodtam, de el kell ismernem, hogy sok ténylegesen dekoratív falfestmény ellensúlyozza őket.

A kollégium közelében egy hosszú betonfal láthatóan a graffitisek állandó rendelkezésére van bocsátva, így a dekorációja lassan, de folyamatosan cserélődik. A rajzok ráadásul stílusok széles skáláján mozognak:

Egyes környékeken pedig nyilvánvalóan megrendelésre készült, odaillő képek díszítenek egy-egy üres falat:

Kazimierz (a zsidónegyed)

A krakkói műegyetem (AGH) campusa

Az én személyes kedvencem a belváros peremén található:

Adam Ziemianin Barcelona c. verse

(Ez bátorított fel arra is, hogy a Gittegylet.com felhívásához csatlakozva április 11-én (a magyar költészet napján) ki merjem tenni a Szeptember végén lengyel fordítását a Petőfi Sándor utca (ulica Sándora Petőfiego) buszmegállójába.

Eközben hősiesen figyelmen kívül hagytam a feliratokat, amik szigorúan tiltják bármilyen nem hivatalos papír kiragasztását a buszmegállókba, szóval igazi kultúrterrorista lettem.)

És találkoztam a falfirkák egy számomra egészen új formájával is: a vallásos graffitivel.

Ez is nagyon jól mutatja, mekkora szerepet játszott (azazhogy játszik a mai napig) a lengyelek vallásosságában II. János Pál személye. Most, a halálának (2005. április 2.) tizedik évfordulóján különösen sok vele kapcsolatos plakát és program lepte el Krakkót, ami amúgy a kultuszának egyik zászlóshajója – de erről majd máskor.