Aki ismer, mind pontosan tudja, mekkora színházbolond vagyok. A szenvedély néhány éve a Maladype Színház Figaro házassága-előadásával kezdődött, és azóta töretlenül buzog bennem. Csak a végkimerülés szélén mondok nemet egy felkínált színházjegyre, ha egy darab megtetszik, többször is megnézem, és a szobám falán egy mágneses tartón mindig tizenöt-húsz olyan előadás szórólapja sorakozik, amit látni szeretnék. A probléma csak az, hogy ha valamelyikre eljutok, rendszerint legalább két új szórólappal érkezem haza.
Mikor legutóbb otthon voltam, részt vettem az Örkény Színház és a Maladype Színház közös közönségtalálkozóján, amelyet annak apropóján rendeztek, hogy mindkét társulat a műsorára tűzte Alfred Jarry Übü király, vagy a lengyelek c. drámáját. Nagyon érdekes elemző-összehasonlító beszélgetés alakult ki, elsősorban a két rendező, Mácsai Pál és Balázs Zoltán között, de később a főbb szereplőket alakító színészek is hozzászóltak.
Ezek után különösen érdekes volt a héten elmenni a krakkói Nemzeti Régi Színház (Narodowy Stary Teatr) Übü király-előadására és utána összehasonlítani a lengyel értelmezést a korábban látott magyar változatokkal.
Már maga a darab is elég érdekes: eredetileg nem más, mint egy gúnyolódó diákbohózat. A tizenhat éves Alfred Jarry (1873-1907) ki nem állhatta a fizikatanárát, ezért írt egy vígjátékot, melynek gonosz, nagy hasú főszereplőjét róla mintázta. És ezzel mellesleg megteremtette az abszurd színházat, ami persze nem ment zökkenőmentesen: a darab első premierje Párizsban 1896-ban elég viharosra sikeredett.
A történet főszereplője tehát a gonosz, kapzsi és nagyétkű Übü papa, aki felesége, a szintén velejéig romlott Übü mama nógatására összeesküvést szervez és egy véres puccsal megszerzi a lengyel trónt. A hatalmát aztán arra használja, hogy minél több pénzt harácsoljon össze az alattvalóitól, míg végül (vigyázat, SPOILER) Bugrisláv királyfi, a meggyilkolt Vencel király elmenekült fia az orosz cár segítségével vissza nem szerzi ősei trónját és el nem üldözi Übüéket.
Ez így leírva még egész épkézlábnak tűnik… a darab valós hangulatáról azonban sokkal pontosabb képet ad, ha elárulom, hogy a színpadon elsőként (és később még számtalanszor) elhangzó szó a „szahar”.
A Maladype előadása teljesen átadja magát a darab abszurditásának és egyetlen „apokaliptikus bohóckodást” farag belőle.
A díszlet, mint látható, egy nagy kupac újság a lakásszínház egyik szobájának sarkában, a kellékutánpótlást meg lehet oldani a sarki papír-írószer boltból, és a számtalan szereplőt négy színész alakítja: egyikük a kupac közepén lévő lyukban állva Übü királyt, a többiek körülötte mozogva mindenki mást. A történet ezzel együtt teljesen követhető, bár tulajdonképpen csak alapul szolgál a számtalan szóvicchez és az előadás egyik legfontosabb elemét jelentő improvizációkhoz, amik részint a menet közben előkerülő újságkivágásokból, részint a puszta véletlenből (pl. egy utcáról beszűrődő hangból vagy egy néző tüsszentéséből) táplálkoznak.
Mindemellett az egész produkció iszonyú gyors, pörögnek az események, pörög a szöveg, pörögnek a színészek is. Érdemes inni előtte egy kávét. Vagy kettőt. És utána természetesen megnézni még egyszer. Vagy kétszer. Mert mindig van benne új poén.
Az Örkény Színház értelmezése jóval grandiózusabb: széles kelléktár, egy egész osztálynyi statiszta, konferanszié, élőzene…
Ugyanazt a karikatúrába illő gonoszságot egy másik szemszögből mutatja meg: kevésbé vegytisztán, inkább a maga „természetes élőhelyén”: foszló matracok között, koszcsíkos atlétatrikóban, majd az áhított gazdagság elérése után ízléstelen giccsel körülvéve, rózsaszín fodros topánkában. (Azt viszont szeretném leszögezni, hogy plüss vadászgörény nem feltétlenül a gonoszság attribútuma. És különben is, nekem előbb volt, mint Übü mamának.) Übüék ámokfutása így is vicces, de azért egy-egy mondat után (például „Én rendszerváltoztatást csináltam és betétettem az újságba, hogy minden adót kétszer kell megfizetni, s háromszor azokat amiket még ezután rovok ki! Ezzel a módszerrel ugyanis hamar meggazdagodom, aztán megölök mindenkit, s odébb állok.”) az ember arcára fagy a mosoly és felötlik benne, hogy talán nem is olyan elképzelhetetlen ez a figura. Aztán persze már jön is a következő poén, de ezek a hirtelen elkomolyodások megmaradnak az előadás utánra gondolkodnivalónak.
Bár Alfred Jarry teljesen véletlenszerűen helyezte az Übü király cselekményét Lengyelországba, és a drámához írt utasításaiban is meghagyta, hogy az események helyszíne ne emlékeztessen semmilyen valódi, létező országra, azért a darab lengyel előadásaiban jelen van a „nemzeti önirónia”. A Narodowy Stary Teatr kamaraszínpadának hátterében felállított építkezési állvány például tele van a lengyel címerállat, a sas kartonra nyomtatott ábrázolásaival.
 |
| Ez itt a plakáton viszont egy jegesmedve, amint éppen repül. Vagy mi. |
A díszlet központi eleme azonban egy WC-ülőke, ami hol királyi trónként, hol dobogóként, hol pedig a toruńi várbötrön kínzókamrájaként szolgál. A mögé épített legyezőszerű csőrendszer pedig, azt hiszem, a Trónok Harca-sorozat Vastrónjára utal. Nem ez az egyetlen popkulturális utalás a darabban, sokszor játszanak be például bántóan hamisra torzított, de azért jól felismerhető slágereket aláfestőzenének.
Übü mama kivételével minden szerepet bokazoknira szandált húzott férfiak alakítanak – az esetek többségében már erősen őszülő, kopaszodó urak. (Azt hiszem, a néhányukon felbukkanó térdvédők és ortézisek eredetileg nem képezték részét a jelmeznek.) Ez a megoldás teljesen jól működik és persze sokszor hozzáad egy-egy jelenet komikumához. Az egyetlen döntés, ami (számomra) nem működött, az volt, hogy Rozamunda, Vencel király felesége nyilvánvalóan Conchita Wurst imitációja volt. Nem azzal van bajom, hogy egy női szerepet egy férfiszínészre bíznak, hiszen az Örkény Színház előadásában is férfi alakítja Rozamudát (a Maladypéében még magát Übü mamát is), de az ott egy későbbi poén tudatos felvezetése – itt viszont pusztán egy popkulturális kikacsintás, amit szerintem semmi nem indokol. (Arról nem is beszélve, hogy én Conchita lengyel vetélytársára sem lennék különösebben büszke: https://www.youtube.com/watch?v=VJ920cN2HmA Bár ez kétségtelenül a hagyományos nemi szerepeket promotálja.) (Ne kérdezzétek, miért néztem az Eurovíziót, nincs rá elfogadható magyarázat.)
Az előadás összességében inkább az abszurd bohóckodás, mint a politikai tanmese irányába hajlik. Az embernek ugyan jó párszor az arcára fagy a mosoly, de nem a politikai kiszólások, hanem a plasztikusan megjelenített gyomorforgató gusztustalanság miatt. Ez a vonás az eredeti darabnak is fontos része (szahar!), a lengyel előadás pedig nagyon erősen ki is emelte – így, ha össze kell hasonlítanom az érzéseimet, a három közül ettől az Übütől undorodtam a legjobban.
Akármennyire rajongok a műfajért, itt Krakkóban nem járok túl gyakran színházba. Ezen a területen érzem a legerősebben a nyelvtudásom hiányosságait: a hétköznapi helyzetekben már teljesen jól elboldogulok, de az irodalmi nyelvezet még túl nagy kihívást jelent. Azért így is igyekszem: megpróbálok olyan darabokat találni, amiket már láttam magyarul is, mint például az Übü királyt vagy korábban a Woyzecket, vagy legalább a történetüket ismerem, mint a Mefistoét.
 |
| http://www.bagatela.pl/Spektakle/Wszystkie/2677-Mefisto.html |
Viszont ott még nem tartok, hogy messzemenő következtetéseket vonjak le a lengyel és a magyar színház közötti különbségekről. Az egyetlen (homályos és megalapozatlan) megfigyelésem az, hogy a lengyel „színházi nyelv” elég elvont. A magyar előadások metaforái általában könnyebben értelmezhetőek.
Valamint azt is meg kell jegyeznem, hogy a lengyel rendezők sokszor hatalmas rendetlenséget csinálnak a darab végére. Az általam látott előadásokban szinte mindig szétszórtak vagy kiborítottak valamit, amit előadás után nyilvánvalóan föl kellett takarítani, esetleg látványosan összetörtek egy kelléket, aminek láttán a praktikusabbik felem rögtön elkezdett számolgatni, vajon hányasával kell rendelnie a színháznak a szétzúzható kerámiakoponyákat, és mihez kezdenek majd a maradékkal, ha a darab esetleg megbukik.
De ezek csak amolyan felületes benyomások. Egyelőre messze vagyok még attól, hogy a két színházi világot összehasonlítsam – már ha ilyesmi egyáltalán lehetséges –, úgyhogy megmaradok az egyes előadások egymás mellé állításánál. Vagy inkább írok olyan témákról, amikhez már bőven volt alkalmam anyagot gyűjteni. Például a lengyel konyháról. De erről majd máskor.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése